Ez a bejegyzés csak róla szól. Egy olyan lóról,
amilyet soha nem akartam, a lóról, akit soha, semmi pénzért nem adnék senkinek.
Meg egy kicsit rólam is... Néhányan már biztosan ismeritek a történetünk, de
ennyire részletesen csak az tudja, aki mellettem állt a történések idején.
Szeptember elején a fejembe vettem, hogy veszek egy
olcsó, kicsi fakó heréltet, hogy tudjak lovagolni, amíg megnő a táltos ló.
Akkoriban még nagyon elhittem, hogy Hadúr csődör marad, ezért kanca szóba sem
jöhetett. Úgy voltam vele, három év múlva jó lesz majd lovagoltatós lónak,
addig még csak tudom használgatni. Ez volt a terv, az élet azonban máshogy
akarta. Két fiatal lovat találtam, és ugyan egyik sem volt olcsó, az egyikre
csak lebeszéltem egy időpontot. A találkozó előtt egy nappal megtudtam, hogy
eddig jó, ha tízszer ültek rajta, kocsizták és kanca is. Akkor azt gondoltam,
hogy elmegyek, megnézem, mert már lebeszéltem, de biztos, hogy nem veszem meg,
nincs nekem ennyi pénzem egy nyers kancára, ami ráadásul fjord is. A fjordok
aranyosak, szépek, de nincs az a pénz, hogy én a hátukra üljek többet. Ezt
gondoltam akkor.
Efféle kétségeim egészen addig tartottak, amíg meg nem
láttam a nagyon szőrös, gömbölyű, aranyfakó jetit. Abban a pillanatban tudtam,
hogy megtaláltam a lovamat, ám a józan eszem azt diktálta, ne vegyék lovat
kupectől, ne az első lehetőség mellett döntsek, nézzek meg legalább még
egyet... Másnap felhívtam az embert, hogy kell a ló. Valószínűleg az értéke
dupláját fizettem érte, de egy pillanatig sem bántam meg, hogy mellette
döntöttem.
Én vezettem le a futóról, én láttam először csapzottra
izzadt lovamat, akit a fél lovarda izgatottan várt velem. Aztán jött hideg is,
meleg is. Ez túl kicsi neked, nem ugrik, fiatal is, meg amúgy is... Tereplónak
vettem, kit érdekel, ha nem ugrik? Nekem inkább még magadnak is tűnt a 140
centis konyikok után.
Végülis teljesen mindegy volt már, megvettem, az enyém
volt, és szerintem én voltam a legboldogabb a világon. Hamar kiderült azonban,
hogy kedves kicsi lovacskám igen rossz körülmények között élhetett, félős volt,
ha megfogtam a farát, remegve arrébb táncolt, és ha a hátsó lábai felé nyúltam,
rúgott is. Hátról kezdetben nagyon lelkes volt, ám nem értette a segítségeket,
később pedig a bakolásra is rászokott.
Az élet akkor sodorta elém a segítséget, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá. November elejétől január végéig Shiva kapott egy
intenzív kiképzést, amivel utólag nem értek ugyan egyet teljesen, mégis,
tagadhatatlan eredményeket ért el, aki dolgozott vele. Az értetlen, tompa ló ma
gondolatra és testsúlyra, puha segítségekre oda megy, ahova kell. Persze nem
tökéletes még, de egyedül nem hiszem, hogy ilyen hamar eljutottam volna eddig,
sérülés nélkül. Ezúton szeretném megköszönni a sok segítséget és a rengeteg
tudást, amit adtál.
Persze a magas elvárásoknak ára is volt, ismét
átértékelődött a szememben a lovaglás fogalma, rájöttem, hogy mennyi mindent
nem tudok még, kicsi lovam pedig arra eszmélt rá, hogy nem olyan jó dolog
dolgozni, ezért mesteri szintre fejlesztette a bakolást. Azonban nem hagyta,
hogy kételkedjek benne, megmutatta hatalmas ugrótehetségét is. Mindezek
ellenére, nem éreztem, hogy jó irányba haladunk. Az én pusztai stílusban
nevelkedett lelkemnek fájt a kikötőszár, a kisorrfék, sőt, még az angolnyereggel
sem szimpatizáltam. Tudtam, hogy változtatnom kell, de nem volt meg hozzá a
bátorságom.
Aztán jött Békés, és szép lassan kezdtem rájönni, hogy
alapvetően egész nagy arányban fennmaradok a ló hátán. Ezekkel egy időben
elkezdtem földről dolgozni a döggel, és pozitív visszacsatolást jelentett, hogy
kötőfék nélkül, teljesen szabadon csatlakozott hozzám, és követett, ha úgy
akartam. Azóta már körkarámban szóra váltja a jármódokat, és kérésre bejön, ha
éppen jó kedve van. Nos, nem mindig, de erről majd később…
Ott tartottam, hogy megérkezett Békés, ami remek
lehetőséget kínált arra, hogy más is kipróbálja a makacs kis kancámat. Egyetlen
kérdésem volt csupán előtte: Milyen felszerelés legyen? A legegyszerűbb kantáramat
kérték, semmi mást. Amikor láttam, hogy a ló teljes nyugalommal állja, hogy
felugranak a hátára, majd egy western kantárral megbirkóznak vele, meglepő
önbizalom szállt meg, és újra rájöttem, hogy ez az az út, amin járni szeretnék.
Shivával küzdöttem, Békéssel pedig önbizalmat
építettem, aztán egyszer elérkezett a költözés ideje. Hat kilométer, a fele
földút, nekem pedig se terepjáróm, se lószállítóm. Mit nekem? Van egy félig
nyers, félős lovam, meg egy másik, aki alig két hete van nálam, lovagoljunk át!
Életem egyik legjobb döntése volt, olyan bizalom alakult ki közöttünk a lóval,
amit néhány nappal korábban el sem tudtam képzelni.
Jártam vele azóta szőrén terepen, ugrottam kisebb
akadályokat, sőt, még egyedül is nekivágtunk az világnak, a legnagyobb öröm
mégis az, hogy szabadjára engedhetem, hogy úgy vágtázhat végig a hosszú
mezőkön, ahogy kedve tartja, és utána laza száron sétál velem, mintha előtte
nem próbálná bebizonyítani, hogy ő a leggyorsabb ló a környéken. Sosem lesz még
egy ilyen kancám.
Noha az élet nem mindig fenékig tejfel vele sem,
sikertelen hét áll mögöttünk. Egy körkarámos munka után elszökött előlem, alig
bírtam megfogni, mer úgy érezte, ő visszasétál a méneshez, vagy le a faluba, ki
tudja, mit gondolt. Két nappal később egy rúgást a combomra, mert patát mertem
tisztítani, és feltámadtak benne a rossz emlékek. Másnap még ugrott velem egy
gyönyörűt, ám harmadnapra megsértődött, így pihenőre tettem. Úgy néz ki, megint
Békés hoz megoldást a problémáimra. Kijutottam vele terepre, ami meglepően nagy
boldogságot okozott, úgy örültem a nyugodt kis lónak, mint egy gyerek
karácsonykor. Új energiákkal töltött fel, így biztos vagyok benne, hogy
jövőhéten sokkal pozitívabb irányba haladok majd Shivával, lassan, de biztosan
járjuk a közös utunkat, ahol a türelemért olyan boldogság lesz a jutalmam, amit
senki más nem érthet majd.
