A táltos ló útja: Shiva szerete

Ebben a rossz időben úgy döntöttem, hogy röviden írok nektek. A közösségi oldalakon leginkább negatív tartalmú dolgokat láttam az utóbbi időben, ezért most egy apró kis boldogságot osztok meg veletek.

Régen írtam már a saját lovainkról, aminek számos oka van, így nem tudhatjátok, hogyan is állunk képzés terén. Ma elsősorban Shiváról szeretnék mesélni. Talán emlékeztek még rá, hogy milyen nehéz eset volt nem is olyan régen. Bevallom, voltak hónapok, amikor féltem a hátára ülni, mert nem tudtam, egyben hazaérek-e utána. Szerencsére azóta már hatalmas utat tettünk meg, habár még messze vagyunk a tökéletestől, meg hát mindig van hova fejlődni.

Nyár végén volt egy nagy előrelépés, amikor végre láttam a lovamat kereken, egyenletes tempóban közlekedni. Ehhez pedig nem kellett több pár percnél. A mikéntre most nem térnék ki, de ebből az egy órából én nagyon sokat tanultam, rájöttem, hogy addig mi volt az, ami nem tetszett az önfejű kisállatnak. A következő lépés az volt, hogy mindezt szőrén is kipróbáltam. Nem áll tőlem a szőrén lovaglás, Shiván valahogy mégsem voltam soha annyira magabiztos, hogy lépésnél tovább merészkedjek, de aznap eljutottunk oda, hogy szőrén, nem elrohanva, kereken ügetett velem a ló. Mondanom sem kell, mennyire boldog voltam, hogy eljutottunk ide. Rettentően büszke vagyok az én kicsi fakó kancámra, akiben annyian kételkedtek az elején. Ő mindig megmutatja, miért döntöttem jól, amikor őt választottam.

Tehát képzettségben fejlődtünk egy kicsit, de aztán jött az új munkahely, a rossz idő, főként a hatalmas sár, így még ha időm engedné is, az agyag sokszor ellehetetleníti a munkát, van, hogy csak egy gyors simogatás jut a lovaknak. Rettentően hiányzik a velük töltött idő, de még ebben a nem túl szerencsés helyzetben is képesek meglepni és boldog mosolyt varázsolni az arcomra.

Noha nem sűrűn mutatja ennek jelét, kancából van, így rendszeresen meg tud sértődni, ha nem lát napokig, vagy ha esetleg rajtam kívül más meg meri érinteni. Nevetséges, ahogy hátat fordít nekem a legelőn, pusztán azért, mert egy kislányt fel mertem rá ültetni három lépés erejéig. Nos, az első hosszabb kihagyás után kicsit aggódva közelítettem meg a legelőt, hogy akkor nekem most a sártengerben kell rohangálnom, ha meg akarom érinteni őfelségét. Ekkor ért a meglepetés, még be sem léptem a karámba, Shiva máris elkezdett felém ballagni, megbökdösött, majd hátat fordított nekem és kedvesen rám tolatott, hogy én most bizony vakargassam a fenekét, de nagyon gyorsan, mert neki viszket. Aztán mindenhol, mert ő azt szereti, igényli és elvárja. Nagyon meglepett a dolog, ugyanakkor boldog is voltam a végtelenségig. Persze nem bíztam el magam, mi van, ha most véletlenül jó kedve volt? De nem! Minden alkalommal odajön, és hogy fokozzam az örömömet, ha csak a szüleim mennek ki a patásokhoz, a nagyságos asszony csak messziről nézegeti őket.

Ez az a dolog, ami megerősíti bennem, hogy jó úton járok. Lehet, hogy el van kényeztetve, lehet, hogy nem magasan képzett, de velem akar lenni, akkor is, ha csak ritkán lát. Minden pillanata megéri.

Sólyom jötte jelezte sorsom

Nehéz dolgom van, hisz ilyen nagyszabású budapesti eseményről még nem írtam. Talán lesz benne hideg is, meleg is, de már az elején leszögezném, hogy hatalmas dicséret jár minden résztvevőnek és szervezőnek! Lássuk is, miről van szó.

November utolsó hétvégéjén, a lovas világkupa után most egy lovasszínházi előadás gyönyörködtette a nézők szemét a Papp László Sportarénában. Itt-ott még bőven lehetett volna dolgozni rajta, de látványos és izgalmas volt. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt a három napban. Először a történetet írom le nagy vonalakban, így a későbbiekben lesz egy váz, amihez visszatérhetek.

A népvándorlás korában járunk, amikor is a sikeres, de már öreg Kende nem tudja eldönteni, hogy a három fia közül ki kövesse őt a vezérségben. Három próba elé állítja ám az ifjakat, ahol nem csak a tudásukat, tehetségüket méri fel, de az emberségüket is figyelembe veszi. Talán nem meglepő, hogy a legkisebb nyeri meg a három próbát, az idősebb pedig elbukik. A csavar ezek után következik, leszáll az éj, és a sértett fivér leányrablást szervez, hogy a nagy felfordulásban megszerezze az áhított ajándékot, a nemes aranylovat. Ám a jószág leveti magáról, Kende vezér és a másik két ifjú közbelép és egy nagy csatában térdre kényszerítik a fekete bárányt. Ezek után következik az esküvő meghitt pillanata, majd a legidősebb fiú visszatér, és bocsánatot kér. Így egyesül a család boldogságban, amit egy dzsigit bemutató követ. A zárás kissé szomorkás, Kende vezér napja leáldozik, és eltávozik az élők sorából. Utolsó útjára a szilvásváradi lipicai ménes lovai kísérik.

Most, hogy ilyen szépen a végére értem, kezdem is elölről, hiszen a nyitókép lemaradt. Szándékosan, hiszen nem képezte szerves részét a történetnek. Miután elsötétült az aréna, egyetlen lovas lépett a pályára, nem más, mint Pénzes Gábor. Azt hiszem, őt nem kell bemutatnom, hiszen neves szakember, nagy eredményeket ér el a magasiskolai képzésben, valamint a huszár hagyományőrzésben is. Ehhez mérten öröm volt nézni, ahogy összhangban dolgozott a lovával (hozzáteszem, a ló is szemrevaló jószág).

Pénzes Gábort követte a Nemzeti Díszegység 32 lovasa, hogy ellovagoljanak egy karüsszelt. Szombaton támadt egy kis kezdeti kavarodás, ám a huszárok nagyon hamar lereagálták a lovak huncutságait, rendezték soraikat és tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna.

A huszárok után visszatért Pénzes Gábor, hogy kürtjével megidézze őseink szellemét, aki Vermes István személyében meg is érkezett sárga arab lovacskáján. Itt kezdődött a tényleges történet, ám mielőtt bele kezdenék, ki kell térnem néhány technikai részre.

A zenék vágása borzalmas volt. Többször el lehetett siklani felette, de néha annyira silányra sikerült, hogy egészen kizökkentett a műsorból. Nagyobb gondot kellett volna fordítani rá. Ellenben Mécs Károly narrációja tökéletesen illett az előadáshoz.

A történet középpontjában lévő domb kialakítása sem tetszett, az én szememnek kimondottan tájidegen volt, de a funkcióját jól ellátta, magára vonta az emberek figyelmét.

Térjünk vissza a történethez. Nagyjából 70 lovas és 40 gyalogos vett részt a hatalmas forgatagban. Ennyi páncélba és fegyverbe öltözött ember már önmagában tiszteletet parancsoló jelenség egy ekkora térben, hát még a mozgalmas jelenetek közben! Mert volt itt minden, különböző fegyverhasználat lóhátról, kopja, kard és íj is. Vagy akár a gyalogosok összehangolt gyakorlása, közös mozgása is könnyedén magára vonta az ember szemét.

Három kimondottan látványos elemet szeretnék kiemelni a műsorból, ám ez nem azt jelenti, hogy a többi rosszabb lett volna, ezek csak a kiemelkedő pontok. Az első a próbák közül való, a szekerek átugratása. Szerintem a legtöbb néző együtt szurkolt a lovaknak, hogy sikeresen vegyék az akadályokat. Minden tiszteletem a lovasoké. Nagyon tetszett még a legifjabb lovas bukása is, amikor is megvadult hátasa ágaskodva levetette magáról, majd elszaladt. De a leglátványosabb a lángoló lovas volt. Valljuk be őszintén, ilyet nem lát minden nap az ember. Lenyűgöző, hogy ezek a srácok miket be nem vállalnak, bátorságból bőven jutott nekik.

Külön említést érdemel a lovasok összhangja is, hiszen a lovasok számos különböző helyről érkeztek, így nehéz dolguk volt, alig 3 nap állt rendelkezésükre, hogy összeszoktassák hátasaikat. No meg persze nem minden jószág volt együttműködő (azt hiszem, sokan tudják, kire gondolok).

Gyalogos téren első nap még tapasztaltam kisebb kavarodást, de hamar rendeződött ez is. Összességében elmondhatom azt, hogy a második napra az összes résztvevő sokkal felszabadultabban alakította a szerepét, ezáltal még hangulatosabb előadást varázsoltak. Pedig vasárnap is nehéz dolguk volt.

Az előbb már kitértem a próbákra, most pedig itt folytatnám, de ezúttal egy negatív észrevétellel. A második próba fogathajtás volt, ami önmagában nem baj, ám a bigák számomra annyira koridegennek hatottak, hogy nem is tudtam hova tenni a jelenetet. Emellett pedig a négy lovas fogat hajtójának a köntösét is kiemelném. Egy viktoriánus színdarabban talán elfért volna, de egy népvándorlás kori magyar történetben szerény véleményem szerint semmi helye nem volt. És ha már a jelmezeknél tartunk, a sámán fejfedője is bántotta a szememet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy elég elmélyült tudással rendelkezem ilyen téren, de aki közelről látta, talán egyet ért velem. Tudom hogy ez színház volt, és a szórakoztatás volt a lényeg, de jó lenne, ha a későbbiekben a jelmez (vagy nevezzük inkább viseletnek) is felfejlődne a rendezvény nagyságához.

Ha már jelmezek, ideje szót ejteni a dzsigit műsorról is. Ez inkább tűnt cirkuszi számnak, mégis jól bele volt építve a történetbe. Amit csináltak, az pedig irigylésre méltó. Amikor a vágtázó ló hasa alatt mászott át az ember, egyre csak azon gondolkoztam, hogy ez hogyan lehetséges. Egyszóval le a kalappal előttük is!

Összességében egy nagyon jól sikerült műsorról van szó, bár őszintén megmondom, a pénteki próbákon a fejemet fogtam, és azon tanakodtam, mégis mi lesz ebből. De megcsinálták. Ez pedig nem jelent mást, mint a fiúk rutinosságát és talpraesettségét. A próbák során az sem okozott gondot, hogy végig kellett lovagolni a Kerepesi úton, hogy eljussanak a Tattiba és vissza, nem hátráltatta őket a hideg, és a sokszor kusza rendezői utasítások sem. Szeretném ezúton megköszönni a rendőrök kedves segítségét is, hiszen nélkülük mi, leányzók is caplathattunk volna a hidegben. Így viszont szép emlék marad.

A történet végére értem, ám a szereplőkről még nem ejtettem szót. Mindenkit talán nem tudok felsorolni, de az előadást olyan nevek színesítették, mint Kassai Lajos, és az ő iskolájába tartozó számos törzs gyalogos és lovas harcosai, a győri Ördöglovasok, Tóth Szilárd vezetésével, a lovas kaszkadőrök, valamint a Turán alapítvány harcosai. Ezen kívül, pedig a szívemnek legkedvesebbek, a Nyugati Gyepűk Pajzsa és az Anda Lovasharc csapata.

Végezetül pedig maga az arany ló, aki ugyan nagyrészt csak álldogált a forgatag közepén, de ez tán még nagyobb kihívást jelentett, mintha a többiekkel nyargalhatott volna.

A sok kuszaság, a hideg és a nehézségek ellenére én mégis azt gondolom, hogy jó tanulság volt ez, mind a lovasoknak, mind a gyalogosoknak. Utoljára szeretnék gratulálni a szervezőknek, akik ennyi helyről egybe kovácsolták ezt a sok különböző mentalitású csapatot, és sikerült közös munkára bírni mindenkit azért, hogy ez a nagyszabású előadás megszülethessen.

Mors nihil est...

Idén augusztusban ismét megrendezésre került az év talán legjobban reklámozott rendezvénye, a bugaci Ősök Napja. Tavaly, első alkalommal jártam ott, így teljesen elvesztem a hatalmas pusztában és a különböző táborok között, most már kissé rutinosabban mozogtam a nyakig érő homokban. Persze semmi nem úgy működik, ahogy azt az ember eltervezi.

Némi késedelem árán, csütörtökön estefelé érkeztünk meg, egy nappal a kezdés előtt. Amíg mi sátrat állítottunk, a háttérben lefolyt néhány megbeszélés, majd sor került egy próbára is, aminek a célja nem volt más, mint összeszoktatni a lovakat a tevékkel. Igen, jól olvastátok, voltak tevék, három dromedár és három kétpúpú is, ez utóbbiak közül az egyik ráadásul igen fiatalka volt. Mindenki el volt ájulva tőlük, bár nem különösen értem a felhajtás okát, a teve roppant csúnya állat, nagyon furán van összerakva, ráadásul még gonosz is. Annyi azért bizonyos, hogy ilyet még nem láttak Bugacon. Engem személy szerint a bivalyok jobban lenyűgöztek, bár amikor hallottam, hogy egyik este kiszabadultak, elgondolkoztam, vajon hogy reagáltunk volna, ha az éjszaka közepén ránk kacsint az egyik nagy fekete jószág. Hál istennek ez a kérdés megválaszolatlan maradt.

Mint említettem a próbák a szoktatásról szóltak, és pénteken tovább folytatódtak. Itt már nem csak a lovasoknak kellett gyakorolniuk, a különböző gyalogos csapatok összekoordinálása talán még nehezebb feladat volt, amit ráadásul a fellépő nyelvi akadályok sem könnyítettek meg. De milyen programok is voltak tulajdonképpen?

Természetesen számos harci bemutatót láthatott a hatalmas számú embertömeg, aki a rendezvényre látogatott. Volt solymászat, különféle lovas bemutatók, csikósok, gyalogos harcosok, agarak és még sok minden más. Idén a legnagyobb újítás az úgynevezett Nomád Vonulás volt, ami a honfoglalás kori nomád életmódot hivatott rekonstruálni. Hogy milyen sikerrel, azt a hozzáértők megmondják majd. Mindenesetre zenével, felkonferálva lenyűgözte az átszellemült nézőket ez a többszáz méteres menetoszlop, melyben a lovasok és gyalogosok mellett részt vettek szekerek, a már korábban említett tevék és bivalyok, valamint egy rackanyáj is. Ezt követte a seregszemle, ami idén kellemesen rövid volt, habár teljes fegyverzetben valószínűleg így is sokkal hosszabb volt, mint azt néhány résztvevő szerette volna. Szomorúan állapítottam meg, hogy a gyalogosok elenyésző számban jelentek csak meg, de a lovasok is fogyóban vannak, a tavalyi háromszáz feletti létszámhoz képest idén jó, ha száz lovas érkezett a rendezvényre.

A seregszemlét én már a kordonon belülről néztem végig, hiszen már előre bekészítettem a szükséges felszerelést a következő nagy összecsapásra, melynek története szerint a magyar erők hódoltatták a kijevi rusz csapatokat. A csata rendkívül látványosra sikerült, annak ellenére, hogy milyen nehézségekkel indultak a próbák. Láttunk itt gyalogosokat küzdeni egymással, gyújtogatást, majd lovasíjászokat is. Továbbá egy lovasrohamot, ami párbajokká és kergetőzéssé züllött, majd a győztes lovasság rávetette magát a rusz gyalogosokra, és halomra gyilkolta őket. Valami csoda folytán mindenki megúszta sérülések nélkül, a közönség pedig elégedett volt, vastaps járt a fiúk mutatványáért.

Ha pedig megemlíttettem a csapatokat, rátérek a szombati nap talán leglátványosabb és egyben utolsó bemutatójára. Talán elfogult vagyok, de már sok lovas harci bemutatót láttam, ehhez foghatót azonban még nem. Az Anda Lovasharc és a Nyugati Gyepűk Pajzsa ebben az évben is közös produkciót mutatott be, és személyes véleményem szerint jócskán felülmúlta a tavalyit. „Állítsátok fel az összes célt, mert bevágtázunk, és gyorsak legyetek!” – mondták. Ennyi volt az összes információnk, majd megkezdődött a roham, illetve a segítők számára egy kisebb kardio edzés a nyakig érő homokban. De minden perce megérte. Ahogy írtam, a fiúk bevágtáztak, és ledöntöttek minden célt. Ezek után kissé zavaros, hogy melyik produkció melyiket követte, mert igyekeztem úgy állítani a célokat, hogy közben a fejem a nyakamon maradjon, de annyi biztos, hogy az avar kori és a X. századi harcosok használtak íjat, kopját, szablyát, kardot és zúzófegyvereket is. Különböző célokra lőttek, szúrtak és ütöttek a lendületes bemutató alatt, ami szinte végig vágta tempóban, rendkívül látványosan telt. Külön szépsége volt az eseménynek, hogy mindezt narancssárgára festette a naplemente. Emellett a hozzáértő kommentár szellemes megjegyzései is színesítették az egészet, habár szegény kollegina hangja korábban szabadságra ment, de ez őt nem akadályozta meg a lelkes tudósítástól. Micsoda idillt láthattunk!

Vasárnap reggel az Anda Lovasok egyik tagja, Kollár Ákos a lovasíjász versenyen harmadik helyezést ért el, délután pedig a gyepűkapitány, Tompa Balázs megnyerte a Pusztavágtát a kicsi szürke arabbal. Ezúton is szeretnék nektek gratulálni, fiúk!

Egészen biztos, hogy ezen kívül is voltak látványos bemutatók, én azonban nem láttam többet, mert a táborban is folyt az élet. A szervezési bakik ellenére azt kell mondanom, hogy harcosaink kihozták a legtöbbet az eseményből, gyönyörű csapatmunkát és összetartást mutattak, valamint rendkívül jó hangulatot teremtettek a hétvégére. Köszönöm mindenkinek, aki csak egy kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy ismét szép emlékekkel térjek haza.

Víg örömmel, fegyverünkkel...

Idén ismét visszatértem Kunszentmiklósra, hogy újra megnézzem a Redemptus napon szervezett programokat. Természetesen idén sem sikerült időben megérkeznem, de azért egy fokkal ügyesebbek voltunk, mint legutóbb. Csepin Péter előadására futottunk be, ám itt a figyelmemet még lekötötték az üdvözlések. Az ágyúlövések hangjához estig nem sikerült hozzászoknom, ám velem ellentétben a lovak meglepően jól viselték a dolgot, sőt, a legtöbbjük még csak meg sem rezzent.

Az előadást és a korabeli magyar-török ütközetet követően elkezdődött a lovas verseny pályájának megépítése. Ezúttal kopjás és szablyás részre oszlott a megmérettetés, de erről majd később. Amíg készült a pálya, a gyalogosok magukra öltötték a harci ruhát illetve magukhoz vették a fegyverzetüket. Amíg a harcosok készültek, én az Onogur Lovasság lovairól kaptam egy kis ízelítő információt, így hamar eltelt az idő, máris következett a gyalogos párviadal.

Sok harcos érkezett számos csapatból, hogy megküzdjenek egymással a bajnoki címért. Három pontig tartó párbajok követték egymást, ahol a harcosok becsületessége is ismét bebizonyosodott. A különböző csapatok tagjai lelkesen biztatták saját embereiket, az egész versengés jó hangulatban telt. Többféle fegyvert is láthatott az, aki figyelte az eseményeket, volt, aki kardot vagy szablyát használt, de akadt egy-egy balta is (javítsatok ki, ha rosszul emlékszem). Néhány ütközet rövid volt, ám a döntőben egyre hosszabbra nyúltak a mérkőzések, ahogy egyre nagyobb volt a motiváció. Az utolsó viadal különösen hosszú és izgalmas volt, mindkét fél megérdemli az elismerő szavakat, hiszen végig tisztán harcoltak, többször felül is értékelték a pontokat, amikben a bírók sem voltak biztosak. Végül a hosszúra nyúló párbaj után a szívemnek legkedvesebb harcos nyerte meg a versenyt.

A párviadal után néhány csata következett, ahol az összes gyalogos részt vett, két csoportra osztva mutattak be szabad harcot, különböző taktikákkal. Öt ütközetben mérkőztek meg egymással, meglehetősen látványos összecsapások közepette. Láthattunk pajzsfalat, különböző alakzatokat, és azt, hogy az eltérő fegyverekkel hogyan támogatták egymást a harcosok. Meglepően hamar véget értek az összecsapások, így a lovasok átvették a terepet.

A verseny előtt a különböző csapatok közös alakizással gyakoroltak és melegítettek be. Itt megragadta a figyelmemet a magyar és a lengyel lovasok stílusa közötti különbség. Nem csak a stílus volt eltérő, a lengyel harcosok lovai sokkal nagyobb termetűek voltak, míg a legtöbb magyar harcos inkább a kis termetű lovakat részesítette előnyben. A lovas megmozdulásokat Csepin Péter kommentárjai tették még izgalmasabbá.

A lovasoknak gyorsan és emellett a lehető legpontosabban kellett végrehajtaniuk a feladatokat, először kopjával, majd szablyával. A felállított célpontok felborítása, illetve szablyával való lecsapása jelentette a pontokat. A pálya nem volt szigorúan meghatározva, a versenyzők tetszőleges sorrendben támadhatták a célpontokat, ám csak egyszer próbálkozhattak. A pontos eredményről fogalmam sincs, ugyanis a pontozó lapot az indulók a verseny után széttépték. De azt hiszem, nem is ez számított igazán, ez csak a bemelegítés volt, gyakorlás a júniusi megmérettetésre.

A verseny után a lovasok még egy ideig a nyeregben maradtak, és jól érezték magukat, mi pedig nekiláttunk a vacsorának, ezt pedig tábortűz rakás és hajnalig tartó mulatozás követte. Erről azonban már nem áll módomban írni, hiszen én sajnos hazafelé vettem az irányt.

Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz... nekünk békét sosem hozhatsz

Legyen átkozott a por, a penész és a rossz minőségű széna. Békés allergiája ismét olyan szintet ért el, hogy muszáj volt visszaköltöznünk a legelőre. Önmagában ez egy örömteli hír kellett volna legyen, ám sokkal nagyobb megpróbáltatásnak álltunk elébe, mint arra számítottunk. A körülményeket és részleteket mellőzve, legyen elég annyi, hogy a lépésben nagyjából másfél-két órás utat majd három óra alatt sikerült megtenni Békéssel, aki rendszeresen megállt, szenvedett, és küzdött. Fényévekkel rosszabb állapotban volt, mint tavaly, amikor is lovassal tette meg a túrát.

Végül csak sikerült átérni, Shiva ismét védelmezőként lépett fel a ménessel szemben, idén eddig egész jól megúszták sérülések nélkül. Csodálom, hogy ennyire konfliktuskerülők, no meg egy kicsit megtanultak vigyázni is magukra. Másnapra vártuk az állatorvost, hogy megnézzük, mi is a konkrét probléma, és hogy enyhítsünk Békés küzdelmein.

Csütörtökön meg is érkezett a doktornő, igazán korrekt és szimpatikus volt, hosszan részletezte a lehetőségeinket, míg végül egy szteroid kúra mellett döntöttünk. Meg is nyugodtunk, hogy végre a gyógyulás útjára léphetünk, kezeljük az asztmát, majd a jobb környezettel és odafigyeléssel szinten tartjuk. Emellé kaptak még féreghajtót is, mert az kimaradt az életükből idén tavasszal.

Szüleim teljes nyugalommal mentek fel hozzá este, hogy odaadják neki a hörgőtágítót, ám kellemetlen meglepetés várta őket. Békés kólikázik. Senkinek nem kívánom azt, amit aznap este éreztünk. Az állatorvos szakmai hozzá nem értéséről nem írnék bővebben, mert önmagában kitenne egy bejegyzést, de mindenképpen meg kell említenem szüleim lélekjelenlétét, és bátyám segítségét is. Szegény testvérem, jó kis szülinapi ajándék lehetett, hogy a teljesen kikészült húgát kellett összevakarja az éjszaka közepén… Köszönöm, hogy velem voltál!

Végül úgy tűnt, Békés elég erős ahhoz, hogy a nem megfelelő ellátás ellenére is átvészelje a kólikát.  Shiva persze az egészet aggódó pillantásokkal asszisztálta végig, és csak akkor pihent meg, amikor már érezte, hogy a barátja nem fog fűbe harapni (csak azért, hogy csillapítsa az éhségét...). Békés azóta is fokozott figyelmet kap, és hála istennek úgy tűnik, kutya baja. A szteroidra is pozitívan reagált, már nem húz az oldala, egyre élénkebb, és láthatóan élvezi a legelő nyújtotta szabadságot. Végre olyan környezetben lehet, ami igazán közel áll a szívéhez. Remélem ezek után maradandó lesz a javulás, és nem ijeszt ránk így többet.