Vadászmesék a fantázia földjéről (1.rész)

Ezen a borongós őszi napon nem is tudnék elképzelni mást, minthogy leülök a nappaliban a kedvenc fotelomba. A kandallóban vidáman ropog a tűz, barátságos meleg fogad. Mosolyogva veszem kezembe a vaskos füzetet és a tollat: ideje megörökíteni néhányat a legkedvesebb emlékeim közül.

A padlón kopogó körmök neszezése hangzik fel, jelezve, hogy elmaradhatatlan kísérőm is megérkezett. Kedveskedve megbökdösi a térdem, majd mint aki jól végezte dolgát, a földre terített szőrmére fekszik. Lustán elnyújtózik, miközben a tűz különleges árnyékokat fest a csoda csíkok közé.

*

Fiatal és tapasztalatlan voltam, amikor először találkoztam ezekkel a csodálatos teremtményekkel, mégis, első látásra elvarázsoltak. No nem csak a küllemükkel, bár pusztán az is egyedülálló. A testük csupa izom és ín, feszes és kemény, akár az íj húrja. Kecses lábaik alig érintik a földet, amikor kirobban belőlük az igazi természetük. Szinte repülnek az űzött vad után.

Elég egyetlen pillanat a prédára, máris levetkőzi hétköznapi önmagát. Remeg, hogy futhasson. Hogy űzhesse és elkaphassa. Nyüszít és csahol, ha nem engeded, izgalommal várja a pillanatot. A percet, amikor kilőhet, amikor repülhet. Úgy cikázik, mint a villám, a mozgását ezer közül is felismernéd. Amikor büszkén visszatér, ott lóg a szájában a zsákmány, a nyúl, amit neked ejtett el. Hiszen ő a te társad, a segítséged. Örömmel és önzetlenül tesz meg érted mindent.

Ezzel érdemelte ki a szőrmeágyat a nappali közepén, az örök helyet a szívedben. Mert ő kedves, nemes és alázatos. Mintha ott se lenne, mégis mindig tisztában vagy a jelenlétével.

Belefeledkezel a figyelésébe, amikor futásnak ered. Ahogy a kemény izmok táncolnak a bőre alatt. Kecses, mégis acélos, kedves, mégis halálos. A története hosszú évszázadokra nyúlik vissza, régóta kísér már bennünket. És bár mi neveljük őt, mégis ő tanít meg minket vadásznak lenni. Embernek lenni. Megmutatja az utat, hogyan ismerjük meg önmagunkat.

Ő nem pusztán egy kutya, ő annál sokkal többet hordoz magában. Éles szemével mindent észrevesz, kedves jellemével elvarázsol. Amikor fogod a puskát és kimész vele, akkor igazán önmaga. Nem marad más belőle, csak az ősi ösztön, ami fáradhatatlanul hajtja, megmutatja igazi valóját. Te pedig tisztelettel és büszkeséggel a szívedben figyeled őt, a vadászt...

Toportyán portya

Nyugatvég várának veszedelmes népe

Nemesek, nagyurak tanácskozni térnek

Indulnak keletre, ez a sereg dolga

Már csak az a kérdés: hol essen a portya?

 

A toportyánférgek talpig vasba bújnak

Számtalan fegyverrel készülnek az útnak

Kezeikben fokos, szablya, kard és kopja

Csak a hosszú úton lábuk el ne kopna

 

Lovakra szerszámot díszeset és drágát

Mindenki nézze meg, a félelmetes gárdát!

Táncoslábú mének büszkén elöl várnak

Lépésben, vágtában mindre készen állnak

 

Csörög a sok fegyver, nyerítnek a lovak

Nyugatról keletre megindul a sok had.

Csillogó páncélok súlya alatt görnyed

Nemes célért vonul, csak rablókat öl meg

 

Nagyurak, nemesek, sereg élén járnak

Lesik minden szavát a nagy kapitánynak

Utánam, csak bátran, mutassuk meg magunk

A világnak lám így ízelítőt adunk

 

Ismerjék meg hát mind rettentő erőnket

Díszes páncélunkat, számos fegyverönket

Lovaink lépteit tisztelettel várják

Tüzes léptű lovak! - messziről kiáltsák

 

Ámulattal nézzék, hogy vonulunk hadba

Fegyverrel, vasakban, hírt viszünk nyugatra

Lássa meg a világ, ki a legerősebb

Toportyán vezérek legelőre törnek

 

Táncolnak a mének, felzúg a nagy sereg

Előlép a vezér, kezében fegyverek

Hadaim! - így kiált. - Büszke vagyok rátok

Félelmes erővel védjétek hazátok

 

Mert hazában eszmét széthinteni térnek

Ne feledje senki, őseink hogy éltek

Fegyverben vagy otthon, brokátban, selyemben

Nevelik fiaik engedelmes rendben.

 

Nyugatvég várának veszedelmes népe

Nemesek, nagyurak végre hazatérnek

Megjárták keletet, messzi sík vidéket

Így vitték nagy hírét a toportyán népnek.

Zöld mezőn, kék ég alatt végleg...

Változás készült. Senki nem így tervezte, nem is számított rá, nem kívánom senkinek! Február 15-én kaptam a hírt, hogy egy kicsit sántít a lovam, nézessem már meg dokival. Nos, ha önmagában nem lett volna elég rossz hír, tetőzni tudtam azzal, hogy cirka 250 kilométerre voltam éppen. Másnap kiderült, hogy a kicsit sántít azt jelenti, hogy három lábon ugrál, olyan szinten fáj neki, hogy nem bír ráállni az egyik hátuljára.

Azt hiszem, nem kell részleteznem, mit éreztem. A dolgok nem mindig úgy alakultak, ahogy kellett volna… Kiderült, hogy „csak” egy patatályog, ami majdnem két hét alatt fakadt ki, amíg csóró lovacskám egyedül tipródott. A körülmények nagyon nem voltak adottak, én túlnyomó részt nem is voltam otthon (állásinterjúk és miegymás okán).

Tehát adott volt az én drága kancám, és a hozzá nem értő, de annál kitartóbb szüleim, akik durván hat hét „bokszfogság” alatt csodát tettek a lóval. Hatalmas köszönet jár nekik érte, elmondhatatlanul hálás vagyok. Meg roppant büszke, hogy ennyi előismerettel ilyen profin abszolválták a krízishelyzetet.

Időközben a korona mizéria is bezavart, nehogy egyszerűen menjenek a dolgok. De még ennél is tovább tudom fokozni a helyzetet. Arra is megkértek, hogy keressek a csikómnak végre helyet, mert jobb lenne mindenkinek. Nos, a hely adott volt, csak a helyzet nem.

Húsvét utáni keddre nagy nehezen összebeszéltük a dolgokat, tűkön ülve tipródtam, hogy végre én tudjak babázni a drága lovaimmal. De nem. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége. Kedden a vicces kedvű kancám a nagy frontra való tekintettel produkált egy enyhe kólikát is. Mindent bele! Csütörtökig nem is volt hajlandó inni, újabb ok, hogy tovább téphessem a hajam. Ekkor már úgy voltam vele, hogy ha a fene fenét eszik (bár még nem láttam, hogy a fene evett volna bármit is, csak jól kell tartani, és akkor végzi a dolgát, őrzi a családot…) akkor is elhozom a lovakat. Igen, rögtön kettőt, mert mi sem lehet jobb móka egy 850 kilométeres kocsikázásnál.

Péntek reggel végre sikerült nekivágnunk az útnak Balázzsal, akinek szintén hatalmas köszönet jár! Először az alföldre bumliztunk le a babalóért. Odajött hozzánk, mintha várt volna ránk, aztán persze elszaladt és be kellett cserkésznünk, de összességében viszonylag hamar megcsíptük. A nehézség ezután következett. Az okos jószág igen hamar rájött, hogy el akarjuk vinni a ménesből, és nem támogatta az ötletet. Másfél óra alatt imádkoztuk fel a futóra.

Három óra körül indultunk el Pestre, hogy összeszedjük a csodakancát is. Persze útközben belekavarodtunk Buda rejtelmeibe, a csikó megismerkedett a fekvőrendőrökkel, egyszóval kapta a kiképzést. Shivát sokkal gyorsabban, néhány répa segítségével feltuszkoltuk a futóra, itt már eléggé siettünk, hiszen előttünk volt még 250 kilométer. Még néhány kitérő után sikerült elindulnunk haza (csak a Bolyhos cifraszörnyeteget nem sikerült ellopnom otthonról, pedig próbálkoztam… :D).

Hazafelé már kiütközött rajtunk a fáradtság, de nem is csoda, hiszen este 11 után érkeztünk meg a lovak új otthonába. A legjobb helyre, ahová kerülhettek a sok viszontagság után.

Köszönöm mindenkinek, aki segített, ápolta a lovaimat, sütött nekünk finom útravalót és köszönöm annak, aki mindeközben elviselt az összeomlásaim közben. Nélkületek sehol nem lennék!

Gondolatok a belovaglásról

Tartózkodni szoktam a negatív véleménynyilvánítástól, de ez most egy olyan téma, ami mellett nem tudok elsiklani csukott szemmel. Ez pedig nem más, mint a fiatal hátaslovak belovaglása. Pontosabban a mikor, és hogyan kezdünk neki a dolognak fázis. Tudom, hogy hazánk lovas kultúrája olyan, amilyen, hogy a hozzá nem értő emberek már 10 hónaposan is befogják a csikót kocsi elé, ha éppen úgy van kedvük, de egy bizonyos szint felett nem kéne egy bizonyos szint alá helyeznünk a mércét.

Egyre többször látom, hogy csikót vesznek az emberek, mert így maguk nevelhetik fel a jószágot. Ez mind nagyon szép és jó, de aki emellett dönt, az legyen tisztában a dolgokkal. Azzal, hogy egy ló legalább (!) három éves koráig csak viszi a pénzt. Persze, lehet tanítgatni mindenfélére, lehet nyereghez szoktatni, előnyös is, ha már elő van készítve a belovaglás. Ezzel eddig rendben is vagyunk, a bökkenő most következik. Ez a három év inkább legyen három év és még néhány hónap, mint két és tíz hónap. Nekünk már nem okozhat gondot ez, ha éveket vártunk azért, hogy egy jól nevelt lovunk legyen, aki a kezeink között nőtt fel, akkor legyünk képesek várni még néhány hónapot, hogy betöltse az a szerencsétlen állat a harmadik évét.

Mert hiába szeretjük a lovunkat, hiába tanítottuk meg mindenfélére, ha idő előtt felülünk rá, azzal maradandó károkat okozunk neki. Egy dolog, hogy így majd évtizedek múlva súlyos állatorvosi számláink lesznek, emellett lesz egy ló, aki nekünk köszönhetően fájdalmakkal küzd majd. Itt nem lehet kifogás, hogy de csak 35 kilós vagyok, vagy éppen 50, egy csikó gerincében ez is épp elég kárt tehet. Ugyan úgy a kistermetű lovaknál, mint a magasabb, de hosszú hátú társaiknál. Vagy bármilyen lónál… Egy csikó gerince nagyjából hat éves korára fejlődik ki teljesen. Legyünk türelemmel és tisztelettel!

Ha pedig nem értünk hozzá, mert nem szégyen az, ha 16-18 évesen nem értünk a belovagláshoz, akkor kérjünk segítséget szakemberektől. Hangsúlyozom, szakemberektől. Mert ez is egy külön szakma, vagy tapasztalat alapján, néhány ló félresikerült belovaglása után jutunk olyan szintre, hogy gyümölcsöző eredményt érjünk el, vagy előrelátó módon segítséget kérünk másoktól, hogy ne az egyetlen drága kedvencünket nyomorítsuk meg.

Ültem én nem egy „belovagolt” lovon, akik azt sem tudták, merre van az előre, láttam én már hajlott hátú lovat, aki nem kapott nagy terhelést sosem, csak épp túl hamar tették nyereg alá. Sokféle lóval volt már dolgom, egészen a három napos csikótól a 24 éves nyugdíjasig, nem egy csikó belovaglásánál segédkeztem, mégsem mondanám, hogy tudom, hogyan kell. De azt tudom, hogy amikor a csikómra először felülök, már bőven betölti majd a hármat, és előtte kap egy alapos háterősítő edzéstervet, és ha elakadok, segítséget kérek majd. Mert én hosszútávra tervezek, egészséges lovakkal.

A táltos ló útja: Shiva szerete

Ebben a rossz időben úgy döntöttem, hogy röviden írok nektek. A közösségi oldalakon leginkább negatív tartalmú dolgokat láttam az utóbbi időben, ezért most egy apró kis boldogságot osztok meg veletek.

Régen írtam már a saját lovainkról, aminek számos oka van, így nem tudhatjátok, hogyan is állunk képzés terén. Ma elsősorban Shiváról szeretnék mesélni. Talán emlékeztek még rá, hogy milyen nehéz eset volt nem is olyan régen. Bevallom, voltak hónapok, amikor féltem a hátára ülni, mert nem tudtam, egyben hazaérek-e utána. Szerencsére azóta már hatalmas utat tettünk meg, habár még messze vagyunk a tökéletestől, meg hát mindig van hova fejlődni.

Nyár végén volt egy nagy előrelépés, amikor végre láttam a lovamat kereken, egyenletes tempóban közlekedni. Ehhez pedig nem kellett több pár percnél. A mikéntre most nem térnék ki, de ebből az egy órából én nagyon sokat tanultam, rájöttem, hogy addig mi volt az, ami nem tetszett az önfejű kisállatnak. A következő lépés az volt, hogy mindezt szőrén is kipróbáltam. Nem áll tőlem a szőrén lovaglás, Shiván valahogy mégsem voltam soha annyira magabiztos, hogy lépésnél tovább merészkedjek, de aznap eljutottunk oda, hogy szőrén, nem elrohanva, kereken ügetett velem a ló. Mondanom sem kell, mennyire boldog voltam, hogy eljutottunk ide. Rettentően büszke vagyok az én kicsi fakó kancámra, akiben annyian kételkedtek az elején. Ő mindig megmutatja, miért döntöttem jól, amikor őt választottam.

Tehát képzettségben fejlődtünk egy kicsit, de aztán jött az új munkahely, a rossz idő, főként a hatalmas sár, így még ha időm engedné is, az agyag sokszor ellehetetleníti a munkát, van, hogy csak egy gyors simogatás jut a lovaknak. Rettentően hiányzik a velük töltött idő, de még ebben a nem túl szerencsés helyzetben is képesek meglepni és boldog mosolyt varázsolni az arcomra.

Noha nem sűrűn mutatja ennek jelét, kancából van, így rendszeresen meg tud sértődni, ha nem lát napokig, vagy ha esetleg rajtam kívül más meg meri érinteni. Nevetséges, ahogy hátat fordít nekem a legelőn, pusztán azért, mert egy kislányt fel mertem rá ültetni három lépés erejéig. Nos, az első hosszabb kihagyás után kicsit aggódva közelítettem meg a legelőt, hogy akkor nekem most a sártengerben kell rohangálnom, ha meg akarom érinteni őfelségét. Ekkor ért a meglepetés, még be sem léptem a karámba, Shiva máris elkezdett felém ballagni, megbökdösött, majd hátat fordított nekem és kedvesen rám tolatott, hogy én most bizony vakargassam a fenekét, de nagyon gyorsan, mert neki viszket. Aztán mindenhol, mert ő azt szereti, igényli és elvárja. Nagyon meglepett a dolog, ugyanakkor boldog is voltam a végtelenségig. Persze nem bíztam el magam, mi van, ha most véletlenül jó kedve volt? De nem! Minden alkalommal odajön, és hogy fokozzam az örömömet, ha csak a szüleim mennek ki a patásokhoz, a nagyságos asszony csak messziről nézegeti őket.

Ez az a dolog, ami megerősíti bennem, hogy jó úton járok. Lehet, hogy el van kényeztetve, lehet, hogy nem magasan képzett, de velem akar lenni, akkor is, ha csak ritkán lát. Minden pillanata megéri.

Sólyom jötte jelezte sorsom

Nehéz dolgom van, hisz ilyen nagyszabású budapesti eseményről még nem írtam. Talán lesz benne hideg is, meleg is, de már az elején leszögezném, hogy hatalmas dicséret jár minden résztvevőnek és szervezőnek! Lássuk is, miről van szó.

November utolsó hétvégéjén, a lovas világkupa után most egy lovasszínházi előadás gyönyörködtette a nézők szemét a Papp László Sportarénában. Itt-ott még bőven lehetett volna dolgozni rajta, de látványos és izgalmas volt. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt a három napban. Először a történetet írom le nagy vonalakban, így a későbbiekben lesz egy váz, amihez visszatérhetek.

A népvándorlás korában járunk, amikor is a sikeres, de már öreg Kende nem tudja eldönteni, hogy a három fia közül ki kövesse őt a vezérségben. Három próba elé állítja ám az ifjakat, ahol nem csak a tudásukat, tehetségüket méri fel, de az emberségüket is figyelembe veszi. Talán nem meglepő, hogy a legkisebb nyeri meg a három próbát, az idősebb pedig elbukik. A csavar ezek után következik, leszáll az éj, és a sértett fivér leányrablást szervez, hogy a nagy felfordulásban megszerezze az áhított ajándékot, a nemes aranylovat. Ám a jószág leveti magáról, Kende vezér és a másik két ifjú közbelép és egy nagy csatában térdre kényszerítik a fekete bárányt. Ezek után következik az esküvő meghitt pillanata, majd a legidősebb fiú visszatér, és bocsánatot kér. Így egyesül a család boldogságban, amit egy dzsigit bemutató követ. A zárás kissé szomorkás, Kende vezér napja leáldozik, és eltávozik az élők sorából. Utolsó útjára a szilvásváradi lipicai ménes lovai kísérik.

Most, hogy ilyen szépen a végére értem, kezdem is elölről, hiszen a nyitókép lemaradt. Szándékosan, hiszen nem képezte szerves részét a történetnek. Miután elsötétült az aréna, egyetlen lovas lépett a pályára, nem más, mint Pénzes Gábor. Azt hiszem, őt nem kell bemutatnom, hiszen neves szakember, nagy eredményeket ér el a magasiskolai képzésben, valamint a huszár hagyományőrzésben is. Ehhez mérten öröm volt nézni, ahogy összhangban dolgozott a lovával (hozzáteszem, a ló is szemrevaló jószág).

Pénzes Gábort követte a Nemzeti Díszegység 32 lovasa, hogy ellovagoljanak egy karüsszelt. Szombaton támadt egy kis kezdeti kavarodás, ám a huszárok nagyon hamar lereagálták a lovak huncutságait, rendezték soraikat és tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna.

A huszárok után visszatért Pénzes Gábor, hogy kürtjével megidézze őseink szellemét, aki Vermes István személyében meg is érkezett sárga arab lovacskáján. Itt kezdődött a tényleges történet, ám mielőtt bele kezdenék, ki kell térnem néhány technikai részre.

A zenék vágása borzalmas volt. Többször el lehetett siklani felette, de néha annyira silányra sikerült, hogy egészen kizökkentett a műsorból. Nagyobb gondot kellett volna fordítani rá. Ellenben Mécs Károly narrációja tökéletesen illett az előadáshoz.

A történet középpontjában lévő domb kialakítása sem tetszett, az én szememnek kimondottan tájidegen volt, de a funkcióját jól ellátta, magára vonta az emberek figyelmét.

Térjünk vissza a történethez. Nagyjából 70 lovas és 40 gyalogos vett részt a hatalmas forgatagban. Ennyi páncélba és fegyverbe öltözött ember már önmagában tiszteletet parancsoló jelenség egy ekkora térben, hát még a mozgalmas jelenetek közben! Mert volt itt minden, különböző fegyverhasználat lóhátról, kopja, kard és íj is. Vagy akár a gyalogosok összehangolt gyakorlása, közös mozgása is könnyedén magára vonta az ember szemét.

Három kimondottan látványos elemet szeretnék kiemelni a műsorból, ám ez nem azt jelenti, hogy a többi rosszabb lett volna, ezek csak a kiemelkedő pontok. Az első a próbák közül való, a szekerek átugratása. Szerintem a legtöbb néző együtt szurkolt a lovaknak, hogy sikeresen vegyék az akadályokat. Minden tiszteletem a lovasoké. Nagyon tetszett még a legifjabb lovas bukása is, amikor is megvadult hátasa ágaskodva levetette magáról, majd elszaladt. De a leglátványosabb a lángoló lovas volt. Valljuk be őszintén, ilyet nem lát minden nap az ember. Lenyűgöző, hogy ezek a srácok miket be nem vállalnak, bátorságból bőven jutott nekik.

Külön említést érdemel a lovasok összhangja is, hiszen a lovasok számos különböző helyről érkeztek, így nehéz dolguk volt, alig 3 nap állt rendelkezésükre, hogy összeszoktassák hátasaikat. No meg persze nem minden jószág volt együttműködő (azt hiszem, sokan tudják, kire gondolok).

Gyalogos téren első nap még tapasztaltam kisebb kavarodást, de hamar rendeződött ez is. Összességében elmondhatom azt, hogy a második napra az összes résztvevő sokkal felszabadultabban alakította a szerepét, ezáltal még hangulatosabb előadást varázsoltak. Pedig vasárnap is nehéz dolguk volt.

Az előbb már kitértem a próbákra, most pedig itt folytatnám, de ezúttal egy negatív észrevétellel. A második próba fogathajtás volt, ami önmagában nem baj, ám a bigák számomra annyira koridegennek hatottak, hogy nem is tudtam hova tenni a jelenetet. Emellett pedig a négy lovas fogat hajtójának a köntösét is kiemelném. Egy viktoriánus színdarabban talán elfért volna, de egy népvándorlás kori magyar történetben szerény véleményem szerint semmi helye nem volt. És ha már a jelmezeknél tartunk, a sámán fejfedője is bántotta a szememet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy elég elmélyült tudással rendelkezem ilyen téren, de aki közelről látta, talán egyet ért velem. Tudom hogy ez színház volt, és a szórakoztatás volt a lényeg, de jó lenne, ha a későbbiekben a jelmez (vagy nevezzük inkább viseletnek) is felfejlődne a rendezvény nagyságához.

Ha már jelmezek, ideje szót ejteni a dzsigit műsorról is. Ez inkább tűnt cirkuszi számnak, mégis jól bele volt építve a történetbe. Amit csináltak, az pedig irigylésre méltó. Amikor a vágtázó ló hasa alatt mászott át az ember, egyre csak azon gondolkoztam, hogy ez hogyan lehetséges. Egyszóval le a kalappal előttük is!

Összességében egy nagyon jól sikerült műsorról van szó, bár őszintén megmondom, a pénteki próbákon a fejemet fogtam, és azon tanakodtam, mégis mi lesz ebből. De megcsinálták. Ez pedig nem jelent mást, mint a fiúk rutinosságát és talpraesettségét. A próbák során az sem okozott gondot, hogy végig kellett lovagolni a Kerepesi úton, hogy eljussanak a Tattiba és vissza, nem hátráltatta őket a hideg, és a sokszor kusza rendezői utasítások sem. Szeretném ezúton megköszönni a rendőrök kedves segítségét is, hiszen nélkülük mi, leányzók is caplathattunk volna a hidegben. Így viszont szép emlék marad.

A történet végére értem, ám a szereplőkről még nem ejtettem szót. Mindenkit talán nem tudok felsorolni, de az előadást olyan nevek színesítették, mint Kassai Lajos, és az ő iskolájába tartozó számos törzs gyalogos és lovas harcosai, a győri Ördöglovasok, Tóth Szilárd vezetésével, a lovas kaszkadőrök, valamint a Turán alapítvány harcosai. Ezen kívül, pedig a szívemnek legkedvesebbek, a Nyugati Gyepűk Pajzsa és az Anda Lovasharc csapata.

Végezetül pedig maga az arany ló, aki ugyan nagyrészt csak álldogált a forgatag közepén, de ez tán még nagyobb kihívást jelentett, mintha a többiekkel nyargalhatott volna.

A sok kuszaság, a hideg és a nehézségek ellenére én mégis azt gondolom, hogy jó tanulság volt ez, mind a lovasoknak, mind a gyalogosoknak. Utoljára szeretnék gratulálni a szervezőknek, akik ennyi helyről egybe kovácsolták ezt a sok különböző mentalitású csapatot, és sikerült közös munkára bírni mindenkit azért, hogy ez a nagyszabású előadás megszülethessen.

Mors nihil est...

Idén augusztusban ismét megrendezésre került az év talán legjobban reklámozott rendezvénye, a bugaci Ősök Napja. Tavaly, első alkalommal jártam ott, így teljesen elvesztem a hatalmas pusztában és a különböző táborok között, most már kissé rutinosabban mozogtam a nyakig érő homokban. Persze semmi nem úgy működik, ahogy azt az ember eltervezi.

Némi késedelem árán, csütörtökön estefelé érkeztünk meg, egy nappal a kezdés előtt. Amíg mi sátrat állítottunk, a háttérben lefolyt néhány megbeszélés, majd sor került egy próbára is, aminek a célja nem volt más, mint összeszoktatni a lovakat a tevékkel. Igen, jól olvastátok, voltak tevék, három dromedár és három kétpúpú is, ez utóbbiak közül az egyik ráadásul igen fiatalka volt. Mindenki el volt ájulva tőlük, bár nem különösen értem a felhajtás okát, a teve roppant csúnya állat, nagyon furán van összerakva, ráadásul még gonosz is. Annyi azért bizonyos, hogy ilyet még nem láttak Bugacon. Engem személy szerint a bivalyok jobban lenyűgöztek, bár amikor hallottam, hogy egyik este kiszabadultak, elgondolkoztam, vajon hogy reagáltunk volna, ha az éjszaka közepén ránk kacsint az egyik nagy fekete jószág. Hál istennek ez a kérdés megválaszolatlan maradt.

Mint említettem a próbák a szoktatásról szóltak, és pénteken tovább folytatódtak. Itt már nem csak a lovasoknak kellett gyakorolniuk, a különböző gyalogos csapatok összekoordinálása talán még nehezebb feladat volt, amit ráadásul a fellépő nyelvi akadályok sem könnyítettek meg. De milyen programok is voltak tulajdonképpen?

Természetesen számos harci bemutatót láthatott a hatalmas számú embertömeg, aki a rendezvényre látogatott. Volt solymászat, különféle lovas bemutatók, csikósok, gyalogos harcosok, agarak és még sok minden más. Idén a legnagyobb újítás az úgynevezett Nomád Vonulás volt, ami a honfoglalás kori nomád életmódot hivatott rekonstruálni. Hogy milyen sikerrel, azt a hozzáértők megmondják majd. Mindenesetre zenével, felkonferálva lenyűgözte az átszellemült nézőket ez a többszáz méteres menetoszlop, melyben a lovasok és gyalogosok mellett részt vettek szekerek, a már korábban említett tevék és bivalyok, valamint egy rackanyáj is. Ezt követte a seregszemle, ami idén kellemesen rövid volt, habár teljes fegyverzetben valószínűleg így is sokkal hosszabb volt, mint azt néhány résztvevő szerette volna. Szomorúan állapítottam meg, hogy a gyalogosok elenyésző számban jelentek csak meg, de a lovasok is fogyóban vannak, a tavalyi háromszáz feletti létszámhoz képest idén jó, ha száz lovas érkezett a rendezvényre.

A seregszemlét én már a kordonon belülről néztem végig, hiszen már előre bekészítettem a szükséges felszerelést a következő nagy összecsapásra, melynek története szerint a magyar erők hódoltatták a kijevi rusz csapatokat. A csata rendkívül látványosra sikerült, annak ellenére, hogy milyen nehézségekkel indultak a próbák. Láttunk itt gyalogosokat küzdeni egymással, gyújtogatást, majd lovasíjászokat is. Továbbá egy lovasrohamot, ami párbajokká és kergetőzéssé züllött, majd a győztes lovasság rávetette magát a rusz gyalogosokra, és halomra gyilkolta őket. Valami csoda folytán mindenki megúszta sérülések nélkül, a közönség pedig elégedett volt, vastaps járt a fiúk mutatványáért.

Ha pedig megemlíttettem a csapatokat, rátérek a szombati nap talán leglátványosabb és egyben utolsó bemutatójára. Talán elfogult vagyok, de már sok lovas harci bemutatót láttam, ehhez foghatót azonban még nem. Az Anda Lovasharc és a Nyugati Gyepűk Pajzsa ebben az évben is közös produkciót mutatott be, és személyes véleményem szerint jócskán felülmúlta a tavalyit. „Állítsátok fel az összes célt, mert bevágtázunk, és gyorsak legyetek!” – mondták. Ennyi volt az összes információnk, majd megkezdődött a roham, illetve a segítők számára egy kisebb kardio edzés a nyakig érő homokban. De minden perce megérte. Ahogy írtam, a fiúk bevágtáztak, és ledöntöttek minden célt. Ezek után kissé zavaros, hogy melyik produkció melyiket követte, mert igyekeztem úgy állítani a célokat, hogy közben a fejem a nyakamon maradjon, de annyi biztos, hogy az avar kori és a X. századi harcosok használtak íjat, kopját, szablyát, kardot és zúzófegyvereket is. Különböző célokra lőttek, szúrtak és ütöttek a lendületes bemutató alatt, ami szinte végig vágta tempóban, rendkívül látványosan telt. Külön szépsége volt az eseménynek, hogy mindezt narancssárgára festette a naplemente. Emellett a hozzáértő kommentár szellemes megjegyzései is színesítették az egészet, habár szegény kollegina hangja korábban szabadságra ment, de ez őt nem akadályozta meg a lelkes tudósítástól. Micsoda idillt láthattunk!

Vasárnap reggel az Anda Lovasok egyik tagja, Kollár Ákos a lovasíjász versenyen harmadik helyezést ért el, délután pedig a gyepűkapitány, Tompa Balázs megnyerte a Pusztavágtát a kicsi szürke arabbal. Ezúton is szeretnék nektek gratulálni, fiúk!

Egészen biztos, hogy ezen kívül is voltak látványos bemutatók, én azonban nem láttam többet, mert a táborban is folyt az élet. A szervezési bakik ellenére azt kell mondanom, hogy harcosaink kihozták a legtöbbet az eseményből, gyönyörű csapatmunkát és összetartást mutattak, valamint rendkívül jó hangulatot teremtettek a hétvégére. Köszönöm mindenkinek, aki csak egy kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy ismét szép emlékekkel térjek haza.