Víg örömmel, fegyverünkkel...

Idén ismét visszatértem Kunszentmiklósra, hogy újra megnézzem a Redemptus napon szervezett programokat. Természetesen idén sem sikerült időben megérkeznem, de azért egy fokkal ügyesebbek voltunk, mint legutóbb. Csepin Péter előadására futottunk be, ám itt a figyelmemet még lekötötték az üdvözlések. Az ágyúlövések hangjához estig nem sikerült hozzászoknom, ám velem ellentétben a lovak meglepően jól viselték a dolgot, sőt, a legtöbbjük még csak meg sem rezzent.

Az előadást és a korabeli magyar-török ütközetet követően elkezdődött a lovas verseny pályájának megépítése. Ezúttal kopjás és szablyás részre oszlott a megmérettetés, de erről majd később. Amíg készült a pálya, a gyalogosok magukra öltötték a harci ruhát illetve magukhoz vették a fegyverzetüket. Amíg a harcosok készültek, én az Onogur Lovasság lovairól kaptam egy kis ízelítő információt, így hamar eltelt az idő, máris következett a gyalogos párviadal.

Sok harcos érkezett számos csapatból, hogy megküzdjenek egymással a bajnoki címért. Három pontig tartó párbajok követték egymást, ahol a harcosok becsületessége is ismét bebizonyosodott. A különböző csapatok tagjai lelkesen biztatták saját embereiket, az egész versengés jó hangulatban telt. Többféle fegyvert is láthatott az, aki figyelte az eseményeket, volt, aki kardot vagy szablyát használt, de akadt egy-egy balta is (javítsatok ki, ha rosszul emlékszem). Néhány ütközet rövid volt, ám a döntőben egyre hosszabbra nyúltak a mérkőzések, ahogy egyre nagyobb volt a motiváció. Az utolsó viadal különösen hosszú és izgalmas volt, mindkét fél megérdemli az elismerő szavakat, hiszen végig tisztán harcoltak, többször felül is értékelték a pontokat, amikben a bírók sem voltak biztosak. Végül a hosszúra nyúló párbaj után a szívemnek legkedvesebb harcos nyerte meg a versenyt.

A párviadal után néhány csata következett, ahol az összes gyalogos részt vett, két csoportra osztva mutattak be szabad harcot, különböző taktikákkal. Öt ütközetben mérkőztek meg egymással, meglehetősen látványos összecsapások közepette. Láthattunk pajzsfalat, különböző alakzatokat, és azt, hogy az eltérő fegyverekkel hogyan támogatták egymást a harcosok. Meglepően hamar véget értek az összecsapások, így a lovasok átvették a terepet.

A verseny előtt a különböző csapatok közös alakizással gyakoroltak és melegítettek be. Itt megragadta a figyelmemet a magyar és a lengyel lovasok stílusa közötti különbség. Nem csak a stílus volt eltérő, a lengyel harcosok lovai sokkal nagyobb termetűek voltak, míg a legtöbb magyar harcos inkább a kis termetű lovakat részesítette előnyben. A lovas megmozdulásokat Csepin Péter kommentárjai tették még izgalmasabbá.

A lovasoknak gyorsan és emellett a lehető legpontosabban kellett végrehajtaniuk a feladatokat, először kopjával, majd szablyával. A felállított célpontok felborítása, illetve szablyával való lecsapása jelentette a pontokat. A pálya nem volt szigorúan meghatározva, a versenyzők tetszőleges sorrendben támadhatták a célpontokat, ám csak egyszer próbálkozhattak. A pontos eredményről fogalmam sincs, ugyanis a pontozó lapot az indulók a verseny után széttépték. De azt hiszem, nem is ez számított igazán, ez csak a bemelegítés volt, gyakorlás a júniusi megmérettetésre.

A verseny után a lovasok még egy ideig a nyeregben maradtak, és jól érezték magukat, mi pedig nekiláttunk a vacsorának, ezt pedig tábortűz rakás és hajnalig tartó mulatozás követte. Erről azonban már nem áll módomban írni, hiszen én sajnos hazafelé vettem az irányt.

Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz... nekünk békét sosem hozhatsz

Legyen átkozott a por, a penész és a rossz minőségű széna. Békés allergiája ismét olyan szintet ért el, hogy muszáj volt visszaköltöznünk a legelőre. Önmagában ez egy örömteli hír kellett volna legyen, ám sokkal nagyobb megpróbáltatásnak álltunk elébe, mint arra számítottunk. A körülményeket és részleteket mellőzve, legyen elég annyi, hogy a lépésben nagyjából másfél-két órás utat majd három óra alatt sikerült megtenni Békéssel, aki rendszeresen megállt, szenvedett, és küzdött. Fényévekkel rosszabb állapotban volt, mint tavaly, amikor is lovassal tette meg a túrát.

Végül csak sikerült átérni, Shiva ismét védelmezőként lépett fel a ménessel szemben, idén eddig egész jól megúszták sérülések nélkül. Csodálom, hogy ennyire konfliktuskerülők, no meg egy kicsit megtanultak vigyázni is magukra. Másnapra vártuk az állatorvost, hogy megnézzük, mi is a konkrét probléma, és hogy enyhítsünk Békés küzdelmein.

Csütörtökön meg is érkezett a doktornő, igazán korrekt és szimpatikus volt, hosszan részletezte a lehetőségeinket, míg végül egy szteroid kúra mellett döntöttünk. Meg is nyugodtunk, hogy végre a gyógyulás útjára léphetünk, kezeljük az asztmát, majd a jobb környezettel és odafigyeléssel szinten tartjuk. Emellé kaptak még féreghajtót is, mert az kimaradt az életükből idén tavasszal.

Szüleim teljes nyugalommal mentek fel hozzá este, hogy odaadják neki a hörgőtágítót, ám kellemetlen meglepetés várta őket. Békés kólikázik. Senkinek nem kívánom azt, amit aznap este éreztünk. Az állatorvos szakmai hozzá nem értéséről nem írnék bővebben, mert önmagában kitenne egy bejegyzést, de mindenképpen meg kell említenem szüleim lélekjelenlétét, és bátyám segítségét is. Szegény testvérem, jó kis szülinapi ajándék lehetett, hogy a teljesen kikészült húgát kellett összevakarja az éjszaka közepén… Köszönöm, hogy velem voltál!

Végül úgy tűnt, Békés elég erős ahhoz, hogy a nem megfelelő ellátás ellenére is átvészelje a kólikát.  Shiva persze az egészet aggódó pillantásokkal asszisztálta végig, és csak akkor pihent meg, amikor már érezte, hogy a barátja nem fog fűbe harapni (csak azért, hogy csillapítsa az éhségét...). Békés azóta is fokozott figyelmet kap, és hála istennek úgy tűnik, kutya baja. A szteroidra is pozitívan reagált, már nem húz az oldala, egyre élénkebb, és láthatóan élvezi a legelő nyújtotta szabadságot. Végre olyan környezetben lehet, ami igazán közel áll a szívéhez. Remélem ezek után maradandó lesz a javulás, és nem ijeszt ránk így többet.