Nosztalgia és bizalom

Szombaton új szintre léptünk Shivával, ismét. No, azért most sem volt zökkenőmentes az indulás, de már kezdek hozzászokni, így a kétségbeesés helyett csak nevetni tudtam az eseten. Már felnyergeltünk, épp vettem fel a csizmámat, amikor Békés úgy döntött, ő belelép a szárba, megijed és rombolásba kezd. Ennek eredményeképpen elvesztettünk egy karabinert és a fél kantárszárat. Annyi baj legyen, felcsatoltuk helyette a vezetőszárat, és már indultunk is.

Nosztalgikus terep elé néztünk, hiszen Annával megközelítőleg 6 éve kezdtünk együtt lovazni, és már 2 éve nem volt lehetőségünk együtt kiszabadulni az erdőbe. Most, hogy ez sikerült, első utunk régi tanárunkhoz vezetett, akinek számos dolgot köszönhetünk. Olyan értékeket kaptunk tőle, ami a mai sportorientált lovaglásban nagyon ritka és olyan ülést, ami ugyan lehet, hogy nem a legszebb, de olyan biztos, hogy néha mi magunk is meglepődünk, hogy mitől maradunk fent a táncoló ló hátán.

Ám ez sem volt egyszerű feladat, utunkat állta egy patak, és nem tudtuk rávenni a bátor állatokat, hogy átmenjenek rajta. De ami késik, nem múlik, dűlőre fogunk jutni ezzel a problémával is. Végül kerülőúton jutottunk el az egyesülethez, ahol megitattuk a lovainkat, majd a rövid vendégeskedés után tovább indultunk.

Az első hegymenetben érkezett el az a pillanat, amikor úgy éreztem, túléljük a vágtát, és így is lett! Shiva úgy viselkedett, mint egy rutinos lovacska, egyelőre nyomát sem mutatta a szokásos hisztijének. Ezen felbátorodva próbáltunk több vágtaszakaszt is, ahol ugyan alám tolt néhány örömteli bakolást, összességében mégis azt kell mondanom, hogy jól viselkedett, teljesen kontrollálható maradt, a rosszindulatnak pedig nyomát sem láttam rajta. Ez másnak talán elhanyagolható apróságnak tűnhet, nekünk azonban hatalmas lépés.

Nem szabad megfeledkeznünk Békésről sem, aki boldogan nyargalt utánunk. Örömében ő is pakolászta magát, de mindezt a maga szeretnivaló módján tette. Persze nem volt hajlandó öt méternél messzebb kerülni a főnökasszony hátsó felétől, hiszen most, hogy sárlik, Békés rájött, hogy ő egy vad fedezőmén, és Siva csakis az ő érinthetetlen kancája.

Nagyon érdekes volt végignézni, hogy az első napokban Shiva terelgette és védte Békést a többi ellenséges ménestagtól, most pedig, hogy Shiva szerelmes, Békés még a ménesvezér nóniuszt is képes elkergetni egyetlen pillantással. Ez a kicsi lovacska megmutatja az összes többinek, hogy milyen fából faragták a konyikokat.

Fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát, hosszú útnak porát, fakó lovam nyomát...

Ma meglepő fordulatot vettek az események így megosztom veletek is, hogy lett nagy tanácstalanságomból életem egyik legjobb hangulatú tereplovaglása. Azt már sokan tudjátok, hogy költözésen vagyunk túl a lovakkal, de azt még nem árultam el nektek, hogy ez egy új problémát vetett fel. No nem nagyot, csak éppen a két jószág úgy összenőtt, hogy egyedül nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ezt orvosolandó Flóri volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy kijön velem, és együtt felfedezzük a budakalászi-pomázi erdőségeket. Pontosabban szólva én megmutatom neki a gyönyörű tájat, ahol majdnem, hogy 15 évig kószáltam jobbra-balra.

Meg is érkeztünk szépen, elkaptuk a lovakat – vagyis besétáltunk a legelőre és megvártuk, míg odabattyognak hozzánk, majd lepucoltuk őket, és megbeszéltük, hogy mindketten nyergelünk. Lelkesen indultam a nyerges felé, ám nagyot koppantam az ajtón, ami zárva volt, és bizony akárhogy nyomorgattam a kilincset, az sehogy nem akart kinyílni. Egy elkeseredett telefon után megbizonyosodtam róla, hogy az bizony zárva marad, amíg a tulaj haza nem ér.

Teljes tanácstalanságban álltam ott, és már épp azon voltam, hogy visszaviszem a lovakat a mezőre, amikor eszembe jutott, hogy akad egy tartalékkantár a kocsiban. Reménykedve Flórira vigyorogtam, és bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy hajlandó e kötőfékben kilovagolni velem. Néhány percig tétováztunk, hiszen nem volt megfelelő méretű csomózott kötőfékünk Békésre, Shiva pedig „nincs belovagolva”, így nem tűnt életbiztosításnak szőrén nekivágni az ismeretlennek, de csak nem fordulhattunk vissza…

Gyorsan összekaptuk a lovakat, felkúsztunk a hátukra – pontosabban csak én kúsztam, mert van, aki már megtanult felugrani a lóállatra – és már suhantunk is. Lépésben természetesen, mert az elején akadt bennem némi kétely azt illetően, vajon miként reagál a csodakancám, ha a csizmáim hozzáérnek az oldalához.

Végül nagy bátran trappoltunk végig az erdei utakon, laza háromnegyed óra után lelazultunk annyira, hogy kipróbáljuk az ügetést, ami ismét kellemes csalódást okozott, Shiva úgy viselkedett, mint egy kisangyal, Békés pedig… nos, ő békésen bandukolt utánunk. Valószínűnek tartom, hogy ha nem lett volna lovas, akkor is végig követte volna a főnökasszonyt az egész úton.

Hamarabb visszaértünk a lovardába, mint terveztük, így volt időnk lebaktatni az íjászathoz is, ahol hétfőn sikeresen elhagytunk egy-egy nyílvesszőt és némi védőfelszerelést. Sajnos a vesszők nyomtalanul tűntek el a most már rövidre vágott fűben, de én még hiszek a csodában, hátha előkerülnek egyszer. Főleg az a csodaszép bambuszvessző. Amíg Flóri a vesszők után kutatott, a lovak kiélvezték a pillanatot, és nekiestek a dús füvű rét lelegelésének. Ezt követően egy boszorkánykört érintve visszasétáltunk a tanyára, ahol kaptam egy kulcsot a nyergeshez, majd kocsiba ültünk, mert kénytelenek voltunk visszatérni a civilizációba.

Nomadizáltunk

Aki követi Békés történetét, az tudja, hogy olyan szintre lépett az allergiája, aminek fényében drasztikus lépés mellett döntöttem, szükségessé vált az azonnali legelőre való költözés. Az égiek velünk voltak, egyetlen szabad délelőttöm alatt sikerült találnunk megfelelő helyet, csak a szállítás maradt az egyetlen kérdéses dolog. Shiva rossz emlékei miatt nem akartam 5–10 kilométerre futót bérelni, illetve sofőr után futkosni, így maradt a merész lehetőség, átlovaglunk álmaink otthonába.

Ezzel csak néhány probléma akadt. Shivát nem mertem más alá adni, hiszen kicsi csikóm még nem áll a képzettség magasiskolai fokán, meg amúgy sem egy bátor jószág (bár erre meglepetésemre rácáfolt). Békésben egy percig sem kételkedtem, ám édesanyám lovastudása jelenleg messze nem elegendő egy 2 órás túra teljesítésére. Kisebb bonyodalmak után végül mégis összeállt a csapat, én vezettem a túrát, Shiva nyergében, anya Békés hátán, szőrén (mert az igazi nagy lovasok nem nyergelnek… szegény alól elvettem a túranyerget, angolnyergem pedig nem jó a kis pöttömre, így maradt neki a kevésbé hátsó-kímélő megoldás), édesapám pedig gyalogosan kísért minket, pontosabban vezette Békést, hogy épségben megérkezzünk.

Negyed 10 után nem sokkal útnak is eredtünk, és hamarosan egy egészen forgalmas úton találtuk magunkat, ami ráadásul meredek is volt. Élvezet élvezet hátán… Itt értek az első kellemes meglepetések, a sofőrök figyelmesek voltak velünk, félreálltak, utat adtak. Csodakancám megmutatta, hogy ő bizony bátor állat, magabiztosan vitt előre, csupán az első kutyaugatástól rezzent össze, illetve a csillogó ló evő kukászsákokat nézegette gyanakodva, de egy rossz mozdulata nem volt.

Egy életnek tűnő idő után elértünk az erdőbe, kifújtuk magunk az árnyékban és ellenőriztük az irányt, mielőtt folytattuk utunkat felfelé az ismeretlenbe. Kisebb kaland várt ránk, ugyanis belebotlottunk egy csoport nagyon boldog, szaladgáló, kiabáló gyerkőcbe. Shiva itt úgy érezte, inkább leveti magát a kőbányába, minthogy találkozzon a gyereksereggel, ám néhány másodperc alatt sikerült meggyőznöm, hogy csak egy kis simogatással szeretnék megjutalmazni. Totális tetszést arattunk, alig bírtunk kikeveredni a sokaságból, annyira örültek nekünk.

A hegymenetnek van egy hatalmas hátránya, mégpedig a lejtő! Pontosabban szólva, nem a lejtővel van a probléma, hanem a szűk ösvénnyel és a ráhajló szúrós bokrokkal, cserjékkel. Nem egyszer hittem, hogy fennmaradok az ágak között, de hogy később jót nevethessek rajta, anya megörökítette a szenvedéseimet. Mert ilyen egy jó fej szülő, nincs igazam?

Meglepően hamar átkeveredtünk Ürömre, újabb városi szakasz következett, de itt szerencsére nem volt forgalom, a legnagyobb problémát egy vízelvezető rács okozta, de vérbeli sportlovam megoldotta ezt is egy gyönyörű négytalpas ugrással. Ezek után egy főúti átkelésnél vizsgáztunk sikeresen, amit egy meredek, nagyon köves hegymászás tett még izgalmasabbá. Egyik oldalon én kapaszkodtam Shivába, a másikon édesapám. A csúcson bevártuk a csapat lassabbik felét, ittunk egy kortyot, és letekintettünk az ismerős tájra. Bizony-bizony, már láttuk Békásmegyer külterületét. Innen már nem is volt szükség navigációra, belevágtunk az ismerős mezőkbe, sikeresen átkeltünk az Ürömi úton is, már nem volt előttünk akadály.

Innen már csak az utolsó szakasz tartogatott meglepetéseket, ugyanis apa elment a kocsiért, anya pedig úgy döntött, erre a rövid időre már felpattan Békés hátára. Nos, a felpattanás még igényel némi gyakorlást, de utána már nem volt probléma, az utolsó néhányszáz métert mindketten lóháton tettük meg, majd végre megérkeztünk épségben és boldogan.

A ménes még vegyes érzelmekkel viseltet az új jövevények iránt, de úgy néz ki, mindenki egyben marad. Shiva úgy terelgeti Békést, mintha a csikója lenne, vigyáznak egymásra, hihetetlen az összetartás közöttük, de azért a csodakanca a főnök. Már csak a huncut hafikkal kell megbeszélni a nézeteltérést, hogy boldogan tengethessék a napjaikat a hatalmas legelőn.

Hős hadúr maga sújtsa a kardunk...

A képek Drofti Eszter tulajdonát képzik!

Mozgalmas hetünk izgalmas nappal zárult, Szombathelyre látogattunk, a múzeumfaluba, hogy szurkolhassunk az I. Szent György Tornán induló harcos barátainknak. A két napos rendezvényen több hagyományőrző lovas és gyalogos harcos mérte össze a tudását.

Vasárnap késő délelőtt érkeztünk a helyszínre, ahol a fiúk már elmélyülten gyakoroltak a döntőkre. Sajnos a szombati selejtezőkről lemaradtam, így arról nem tudok beszámolni nektek…

Tehát a vasárnapi menethez visszatérve, három versenyszámot kell bemutatnom. A harcosok lovasíjász, lándzsás és kardos/szablyás tereppályán mutatták be tudásukat. A versenyzők indulhattak egyénileg vagy csapat képviseletében is. Én személy szerint az Anda Lovasharc tagjainak szurkoltam, de meg kell jegyeznem, hogy mindenki szép teljesítményt nyújtott.

Először a lovasíjász számra került sor, ahol mindhárom döntős az Anda tagjai közül került ki, így a bajtársaknak egymással kellett megküzdeniük a 9 lövést tartalmazó pályán, amit időkorlát is nehezített (ahogy az összes többi versenyrészt is).

Gazsó Dániel és Kitáj

A második forduló a lóhátról való lándzsahasználatot mérte fel, a három indulóból kettő itt is az Andát képviselte. Sebes vágtából vették célba a néhány centis korongokat, gyakran mindkét kézzel a lándzsát tartották, így a ló irányítása szár segítség nélkül, testsúllyal és csizmával történt.

Kollár Ákos és Pihe

A kardos-szablyás döntőben már csak egy Anda harcos vett részt, de ő sikeresen helyt állt, csak a szintidő miatt csúszott a második helyre.

Déri Barnabás és Turul

A lovas versenyek levezetéseként a harcosok ledobták a nyerget lovaikról és megküzdöttek néhány barátságos lovas birkózó csapatmérkőzés keretein belül. Végezetül pedig lándzsás gyakorlat következett.

A lovas hagyományőrzők versenyei és bemutatója után a gyalogos harcosok foglalták el a küzdőteret. Az Iloncsuk Szabadcsapat mérkőzött meg a helyi Nyugati Gyepűk Pajzsa Haditorna Egyesület harcosaival, párviadal formájában. Miután a gyalogosok jól elgyepálták egymást, újabb izgalmas rész következett.

A többszörös világbajnok távlövő íjász, Mónus József (Fehér Farkas) új rekord felállítását kísérelte meg, 150 méterről célzott egy almára. Sajnos „csak” 20–25 centiméterre közelítette meg a célt a legjobb nyílvesszője, ám így is lenyűgöző teljesítményt láthatott a nagyszámú, kíváncsi nézőközönség. Érdekes volt megfigyelni, ahogy teljesen átszellemült a célzáshoz, az oldás pillanatáig (vagy a vessző célba jutásáig) nem is létezett számára a külvilág.

A távlövés végeztével lassan a rendezvény zárása következett, elérkezett az eredményhirdetés ideje. Az összes döntős lovas harcos felsorakozott a nagyszínpadon, hogy átvegyék az érmeket és okleveleket. Az Anda Lovasharc 2 arany-, 2 ezüst- és 2 bronzéremmel gazdagodott. Külön szeretném kiemelni Déri Barnabást, ugyanis ő nyerte el a Szent György Torna Bajnoka címet, amihez a kupán kívül egy ajándék kard is járt.

Ezúton szeretnék gratulálni az összes résztvevőnek az elért eredményekért és szeretném megköszönni nekik, hogy ilyen szép délutánt varázsoltak a nézők számára is. Köszönöm, Fiúk és remélem, hogy jövőre is találkozunk!

Megkeresztelkedtünk

Egy vasárnap délutáni telefonhívással kezdődött a kaland. Eördögh András tenyésztő keresett, hogy készüljek, csütörtökön bélyegezzük az egy éves csikókat, szám szerint 17-et, pénteken pedig kiherélnek 6 vagy 7 méncsikót. Sikerült elintéznem, hogy szabadságot kapjak, és csütörtök délelőtt buszra is szálltam, hogy kiszakadjak a városi életemből, hiszen a kiscsikóm átesni készült a tűzkeresztségen.

Az első napot vegyes érzelmekkel zártam, nagyon sok kellemes csalódás ért, de voltak meglepő fordulatok is. Rögtön az elején ki kell emeljem a buszsofőrök kedvességét, akik mindenben segítőkésznek bizonyultak. Köszönet illeti továbbá azt a kedves fotós úriembert, aki megkímélt a tanyáig való gyaloglástól egy váratlan fuvarral.

Tavasz van, a kiscsikók időszaka. Szívmelengető látvány ilyenkor a ménes, és ha ez nem lenne elég, összeterelték az egy éves kancacsikókat és méncsikókat is egy-egy külön karámba. Pusztán a 17 fiatal lovacska és az alig pár napos csikók közelsége miatt megérte a hosszú utazás, pedig jószerével még nem is történt semmi. Idő közben kiderült, hogy a bélyegzés is péntekre tolódott, ezért egy teljes délutánt szentelhettem annak, hogy megismerkedjek az új jövevényekkel.

Első utam természetesen Hadúrhoz vezetett, és hamar rájöttem, hogy rettenetesen megváltozott azalatt a két hónap alatt, amíg nem láttam. Kicsit megnyúlt, még bőséggel akadt rajta téli bunda, és félt tőlem. Szomorúan figyeltem, hogy amíg a többiek naponta babusgatott csikói szóra szaladtak a gazdáikhoz, én reménytelenül szaladtam a saját lovacskám után. Kénytelen voltam taktikát váltani, letettem a kötőféket, és egy óra után sikerült megérintenem a kicsi, félig vad méncsikót. További fél órát szenteltem annak, hogy simogassam és szeretgessem, majd amikor már nem akart elszaladni előlem, magára hagytam, hiszen tudtam, hogy másnap úgyis el kell kapnom.

Ezek után beültem a csikós kancák karámjába, ahol hihetetlen élményekkel gazdagodtam. Az egyik két éves csikó rám támaszkodva szundikált, egészen addig, amíg a többi kanca el nem kezdett szivárogni felém, még olyan lovak is megmutatták nekem a csikóikat, akiket alig lehet megérinteni.

Meglepően bátor fickók ezek a néhány napos csikók. A legbátrabb kicsi lovacska péntek hajnalban született, az idei év második kancája. Alig néhány órás lehetett, amikor odamentem hozzá, hogy megnézzem, melyik nem táborát erősíti. Legnagyobb meglepetésemre kíváncsi volt, nem szaladt el, hagyta, hogy megvakarásszam, sőt még megszaglászott, harapdált és a hajammal is játszott, egészen addig, amíg a féltő kanca arrébb nem lökdöste a fejével.

A péntek reggel esővel lepett meg minket (meg persze a kis kancacsikóval), így félő volt, hogy minden tervezett programot el kell majd halasztani. Azonban az időjárás végül nekünk kedvezett, 9 órakkor már javában vadásztunk az éves csődörökre a legelőn. Nagyjából 10 lehetett, amikor megérkezett a lófelügyelő és az állatorvos is. Ekkor kezdődött a nagyon hosszú munka, amiben én csak apró segítség voltam.

Az állatorvos négy férfi segítségével nekilátott a fiatal mének heréléséhez, miközben a lófelügyelő elkezdte a csikók bélyegzését és adminisztrációjat. A herélés tartogatott nagyobb izgalmakat, bár igaz, hogy ez volt az első alkalom, hogy ilyet láttam. A második csikó nagy fejfájást okozott, hiszen nem volt kézhez szokva, alig lehetett megfogni, és miközben vadásztunk rá, a karámban lévő fedezőmén megajándékozta Bálintot egy erőteljes hátba rúgással. Miután elkövette ezt a barátságos hadműveletet, még majdnem ki is szökött, úgyhogy egészen izgalmasra sikerült a csikó elkapása. De szerencsére mindenki egyben megúszta, és elmondhatom magamról, hogy én tartottam a szikét a doki keze alá.

A herélések közül a legérdekesebb a rejtett herés csikó esete volt, amire állatorvosok azt mondták, csak műtéttel távolítható el, sok százezer forintokért. Nos, megközelítőleg 15 percbe került a dolog, és nem volt szükség műtétre. Elismerésem Robinak a munkáért.

Eközben szép sorban haladt a bélyegzés, a csikókat megpipázták, majd gyakorlott mozdulattal a combjukra került a kereszt, illetve a sorszám. A 708-as csikóból lesz az évjárat legszebb lova, majd meglátjátok! (Bár előfordulhat, hogy kicsit talán elfogult a gazdi).

Mivel a bélyegzésnél csak láb alatt lettünk volna, nekiálltunk, hogy összefogdossuk a csikós kancákat, ami a végére egész bonyolult feladatnak bizonyult. Azt még csak-csak engedték, hogy elkapjuk őket, de amint meglátták a tűt, néhány mindent elkövetett, nehogy sikerüljön beadni a féreghajtó oltást. Végül sikerült beoltani mind a 45 lovat, valamint további 12 marhát és 3 kecskét. A nap végére maradt 4 boci herélése, ami elég veszélyes feladat volt, a szürke tehenek oltásához hasonlóan. Szerettek csapkodni a szarvukkal és gyorsak voltak, de a fiúk még gyorsabbak.

Összességében sikeres napot zártunk, komolyabb sérülések nélkül nagyon sok munkát intéztünk el hatékonyan, csapatban, jó hangulatban. Ismét rengeteget tanultam, és közelebb kerültem valamihez, amiről úgy gondolom, hogy talán a helyes út lehet.

Egy reggel a Kunfakó Ünnep előtt

Ahogyan én láttam, egy kis visszaemlékezés egy nem mindennapi élményről.

„Hajnali négy óra. A nap még sehol, félhomály és csend vesz körül, még a kakasok is alszanak. Egyedül a mellettem lévő karámban legelő lovak neszezése jut el a fülemig. Amikor kihúzom a sátor ajtaját, a cipzár jellegzetes hangja keresztülvágja a némaságot, ám mire kikászálódom a sátorból, már a fiúk is ébredeznek.

Négy óra húsz perckor a kamerás kíséretében elindulunk lovat fogni, amíg a társaság másik fele megreggelizik. Öten vagyunk összesen: három lovas, az operatőr és én, a sofőr. Útközben letesszük a felszerelést az Audiba, a következő állomás pedig nem más, mint a karám. Még mindig sötétség uralkodik, a lovak közül sok a földön fekszik, ám amikor meglátják, hogy kantár van a kezünkben, rögtön menekülőre fogják. Korán van még, nem akarnak dolgozni.

Végül nagyjából tíz perc elég ahhoz, hogy mindhárom lovat elkapjuk, lassan a maradék két lovas is megérkezik. Amíg ők azon tanakodnak, hogy nyergeljenek-e, én az operatőrrel elindulok, hogy feltérképezzem a terepet, hogy megkeressük a ménest. Először csak három csikós kancát találunk, ám megérkeznek a fiúk is, akik lóháton járják be a tizenkét hektáros legelőt. Nagyjából fél óra múlva meghalljuk a patadobogást, a nap is megjelenik az ég alján, így minden tökéletes, kezdhetjük a forgatást.

Ezen a napon megerősítést kaptam, hogy érdemes volt felkelni hajnalban, a napfelkelte gyönyörű, a narancs és vörös színbe öltözött ménes lélegzetelállító látványt nyújt, ahogy a fiúk felénk hajtják a lovakat. Az ő munkájuk is elképesztő, hiszen szőrén ülik meg hátasaikat, akik legszívesebben együtt vágtatnának a ménessel.

Jó néhány felvétellel később elbúcsúzunk a kancáktól és csikóktól, helyszínt váltunk, most a fiúkon a sor, hogy újra megmutassák, mit tudnak. Lándzsával a kezükben állnak fel egy sorba, amíg az operatőr felmászik a tetőablakon és keres egy biztonságos helyet az Audi tetején. A terv szerint a fiúk megengedik a lovakat, majd előre szegezett lándzsával vágtatnak a kapu felé. Az én feladatom, hogy tartsam velük a tempót, amíg az operatőr mindent lencsevégre kap. Ez néhány baki után sikerül, így el is készülünk azzal, amit terveztünk.

Hétre már újra a tanyán vagyunk, a többiek még csak most készítik a lovaikat, hogy tegyenek egy reggeli túrát a környező erdőben. Egy gyors üdvözlést követően csapatunk birtokba veszi a konyhát, ahol egy kiadós reggeli mellett ellenőrizzük az elkészült felvételeket…”

Köszönöm nektek fiúk, hogy ott lehettem veletek!

/Dócs Krisztián Photo/