Vadul, s örökké szabadon

Ahogy azt már korábban említettem, ha augusztus, akkor Kunfakó Ünnep. Az idei egészen különleges volt számomra, hiszen először vittük a saját lovainkat. Mindenekelőtt szeretném megköszönni a szállítást, és a remek társaságot Daninak! Persze ha az ember lovai fennsíkon laknak, és messze áll meg a futó, egy laza lovaglás is vár az elhivatott népre az utazás előtt. Szerencsére a lovak nem bánták sem a rövid kirándulást, a szállítóba is felmentek alig öt perc alatt, és nem volt semmi gond az út során, leszámítva azt, hogy egy órát álltunk dugóban. Végül mégiscsak megérkeztünk a fakók közé.

Elképesztő volt látni, hogy Békés teljesen felélénkült a végeláthatatlan alföld és a homokos talaj látványától. Ezzel szemben Shiva egészen megütközött, az elején szinte nem is volt hajlandó megmozdulni, az agyag után nagy váltás volt neki a süppedős homok. Azért a napok múltával egyre gyorsabb tempóban közlekedett, és roppant lelkesen vágtázott a hosszú utakon.

Hogy mi melyik nap történt, bevallom, arról fogalmam sincs, mert olyan keveset aludtam, hogy teljesen összefolytak a nappalok. Két reggel édesanyámmal léptünk ki terepre, először a gyönyörű ősborókást látogattuk meg, második nap pedig egy új utat fedeztünk fel, természetesen édesapám kíséretében. De ne szaladjunk ennyire előre…

Első este hosszú percekig imádkoztam a lovamnak, hogy igyon, ám sem az itatót nem ismerte, sem a víz nem nyerte el a tetszését. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha szállítás közben nem izzadt volna ki egy kisebb óceánt. Eddig nem említettem, de sárlott is a kedves jószág, így nem aludtam túl nyugodtan miattuk. Másnap fél hatkor már talpon voltam, életem egyik leghosszabb egy óráját éltem meg. Amikor a karámhoz értem, igen furcsa látvány fogadott, a kerítés egyik oldalán Alpár ágaskodott, a másikon Békés, míg Shiva ismerkedett a ménessel. Ám a lovak csak inni jöttek be, már indultak is kifelé, nem törődtek sokat a két idegennel. Ennek az lett az eredménye, hogy hisztis kancám megsértődött, és duplatalpasokkal sorozta szerencsétlen Békést, amíg közbe nem léptem. Hiába elválaszthatatlanok, azért Shiva az úr.

Nehezen, de túléltük a hajnalt, indulhattunk a jó előre betervezett túránkra, az ősborókásba, Móricgátra. Elsőre sikerült odatalálnom, ami meglepő, hiszen rendszeresen rossz úton járok az alföld erdeiben, most azonban egyenesen felvezettem a szüleimet a gyönyörű vidékre. Szerintem a lovaim nem értették, hogy voltam képes megtalálni az egyetlen helyet ezen a hatalmas lapos vidéken, ahol hegynek fel kell mászni, szigorúan csak lépésben. Feltöltődés volt a kellemes reggeli időben sétálgatni a vadon közepén, a nyulak és őzek társaságában. Egy idő után már nem is számoltam, hányan keresztezték az utunkat.

A reggeli kikapcsolódás után pihenés várt a lovakra és ránk is, a hatalmas hőségben nem is tudtunk mást csinálni, mint hűsölni az árnyékban vagy a tóban. Egyik nap megpróbáltunk lovastul fürdeni, de hegyvidéki jószágaink nem igen láttak még tavat, amiben ráadásul sok másik ló is pancsolt, így nem erőltettük a dolgot, visszakúsztunk a rejteket adó árnyékba.

Este meglepetésként fogadott minket a hír, hogy indulunk a Szivárvány Táborba, nyergeljünk. Ez már önmagában összetett feladat volt, hiszen Shiva még sosem dolgozott együtt ennyi ismeretlen lóval, és tapasztalataim alapján azt mondtam volna, hogy rúg is. Magasan szint felett teljesített a kancavadállat, megtanult lassan, kunfakó tempóban ügetni, mindenféle alakzatban, sor elején, közepén, legvégén. Legnagyobb örömömre pedig élvezte is, a többi ló felé pedig egyetlen rossz mozdulata sem volt. Azonnal abbahagyta a sárlást, ahogy meglátta az első csődört, ám az egész ünnep alatt le sem vette a szemét a gyönyörű állatról. Már-már azt hittem, ő fog a mén után szaladni, annyira érdeklődő volt.

Megvolt tehát kicsi lovacskám első terápiás élménye, és azt kell mondjam, remekül helyt állt, noha én fenntartással fogadtam a feladatot. Úgy vigyázott a hátán ülő gyerkőcökre, ahogy kell, nem ijedezett és nem is rohant. A hazafelé út kicsit kalandosabbra sikerült, nem találtuk a megfelelő tempót, így a csapat hátuljáról meglepően hamar előre kerültem. Persze ez sem segített, mert csapatvezetőnk olyan lassú tempóban közlekedett ügetésben, hogy mi vidáman léptünk utána. Remek ülésjavítás volt.

A csütörtök is hasonlóan mozgalmasan telt, reggel a Halász tanya felé túráztunk, ám nem volt túl sok időnk, így nem értük el úticélunkat. A terv az volt, hogy a túra után segítünk csikót fogni, azonban valami félresiklott, így gyors tempóban az ősborókásban találtuk magunkat. Életemben nem vágtáztam még ennyit egy huzamban, egyenesen, és azt kell mondjam, roppantul élveztem, ahogy a lovak is. A Pilis gyönyörű hegyei után nagy változás volt ez nekünk. A terep után éltünk egy kis társasági életet, majd visszatértünk a saját tanyánkra, hogy kipihenjük az út fáradalmait.

Estefelé ismét kilovagoltunk, és valahogy úgy hozta a sors, hogy csapatvezetők lettünk Annával. Miután egy órát vártunk a csikós kancákra, kezdődhetett is a buli, meg kellett tanítani a csikóknak, mi is az az alakizás. Persze mindezt Shiva vezetésével, akinek szintén fogalma sem volt a dolgokról. Ennek ellenére ismét pozitívan csalódtam a lovamban, tisztában volt vele, hogy minden mozdulatát figyelik, és olyan teljesítményt nyújtott, amit még én sem vártam volna tőle. Kereste a támaszkodást, kereken, lassan közlekedett, ott is, ahol alig tíz perccel korábban ereszd el a hajam stílusban közlekedtünk végig, szinte versenyezve. Azt hiszem, keresve sem találhatnék jobbat.

Lovaglás után átlátogattunk a másik társasághoz, hiszen egy este sem tudtunk addig leülni és beszélgetni velük. Persze a nomadizálásunk sem telhetett eseménytelenül, ugyanis az egyik szürke boci kicsit kíváncsibbnak bizonyult a kelleténél. Erre én egy sámánokat is megszégyenítő mozdulat-kiabálás kombinációval reagáltam, ami után persze olyan vidámak lettünk, hogy alig bírtunk elbotladozni a kapuig. A vendégeskedésnek két hátulütője volt csupán, egyrészt haza kellett sétálni éjszaka, másrészt fel kellett kelni reggel, hogy sátrat bonthassunk és nekivágjunk a túrának Jászszentlászlóról Kiskunfélegyházára.

Reggelre sajnálatos módon Békés elkezdett köhögni a szénától és a nagy portól, de szerencsére a mozgás segített neki, az út közepén már egyáltalán nem hallottam a hangját. Heten vágtunk neki a túrának, csak azokat nem előztük meg, akik szállítóval érkeztek a helyszínre. A lovak élvezték az utat, mindhárom jármódban szépen közlekedtek, csak Kisze gondolta néha, hogy jó volna kiszaladni a világból. Ennek ellenére együtt, szép csapatként érkeztünk meg a parkerdőbe, ahol a következő két és fél napot töltöttük.

Pénteken már nem lovagoltunk számottevő mennyiséget, hiszen a lovak is, mi is fáradtak voltunk, egyedül a városi felvonulásra nyergeltünk fel, ahová túl hamar érkeztünk, így a város elöljárói nem tudtak megjelenni. A kunfakó hadosztály teljes díszben végigvonult a főutcán, vezetőnk megköszönte a lehetőséget, majd meghívta a városiakat az Ünnepre. Annak ellenére, hogy ez volt a legrövidebb felvonulásunk, jó hangulatban telt, és a lovak sem bánták, hogy hamar vége lett. Ezek után már csak a ló nélkül érkező társaságunkat vártuk, akiket hiányoltunk hét közben. Persze nem volt nagy társasági élet számomra, mert igen hamar elaludtam. Vagyis aludtam volna, ha nem azon járt volna az agyam, hogy vajon a lovak felkötik e magukat éjszakára. Szerencsére roppant ügyes és okos jószágaink vannak, így semmi gond nem volt, csak nekem kellett alváshiánnyal küzdenem másnap.

Több mint egy órás csúszással kezdtük meg a szombati napot, de ez már nem is volt számomra meglepetés. A kilences kezdés helyett negyed 11-kor ültünk fel a lóra, hogy bemelegítsünk. Bár talán túlzás felülésnek nevezni azt a műsort, amit én a fél tábor szeme láttára leműveltem kedves lovacskámmal. Kicsit nagy lendületet vettem, így majdnem leköszöntem Shiva nyakán a túloldalra, amitől ő megzavarodott, hátraarcot csinált, átmászott egy padon, majd leparkolt Turul mellé. Mindeközben én a nyakába kapaszkodtam, és majd elsüllyedtem szégyenemben. Azért utólag nevetve gondolok vissza rá, és szívesen megnézném kívülről eme rendkívül tehetséges megmozdulást. Ezzel pedig koránt sem volt vége a szerencse-sorozatomnak, később szénázás közben beleléptem egy gödörbe, ahol majdnem kiment a bokám, visszafelé pedig el is hasaltam benne. Jár a taps a félelmetes mozgáskoordinációért… hozzá sem kell tennem, ennek is több szemtanúja volt, akik lévén kedves emberek, szóvá is tették a dolgot.

Tehát nagy nehezen feljutottam a ló hátára, majd Annával kettesben elindultunk, hogy belépjük lovainkat a nagy, közös alakizásig. Hát ebből az lett, hogy az operatőr meglátott minket köntösben, és elkapott, hogy most pedig forgatunk. Néhány pillanatig értetlenül meredtünk rá, de nem volt mit tenni, már mondta is a feladatokat. Természetesen mindezt gyors vágtában, többször egymás után, hibátlanul. Megküzdöttünk a feladattal, sőt, élveztük is, csak nem volt időnk megnyugtatni a lovakat a közös vonulás előtt. Pedig igazán nagy szükségem lett volna rá, ugyanis sikerült ismét besorolni egy csődör mögé, és Shiva néha nem volt tisztában a távolságtartás fogalmával. Ennek ellenére minden probléma nélkül végigcsináltuk, küzdős volt, de a nézők azt mondták, hogy teljesen vállalhatóan nézett ki. Nos, ez majd a forgatás eredményéből kiderül.

A nap tenyészszemlével folytatódott, majd elkezdődtek a különböző bemutatók. Természetesen ezek előtt kiélhettem szuicid hajlamaimat, amikor is úgy gondoltam, semmi probléma nem származhat abból, ha én kötőfékkel bevágtázom a táborba Békés hátán. Nos, a terv remek volt, ám megijesztették a bátor állatot, így igen hamar a fák között találtam magam, mondanom sem kell, vágtatva és nem egészen uralva a lovat. De őrangyalaim velem voltak, teljesen sértetlenül keveredtünk ki a váratlan mókából. Mondanom sem kell, hogy ehhez is nagyobb számú nézőközönséggel rendelkeztem, mint szerettem volna… Végül sikeresen visszavittem a lovat édesanyámnak, és kezdődhetett is az Anda Lovasharc bemutatója.

Áprilistól augusztus végéig elég sok lovasharci bemutatót volt alkalmam látni, mégsem unom meg őket soha, mindig más és más részlet tűnik fel, észreveszek valami újat. Nem utolsó sorban pedig gyakran történnek váratlan fordulatok egy-egy ilyen eseményen. Most sem volt ez másképp. Természetesen a fiúk most sem okoztak csalódást, öröm volt nézni őket a lovakkal, ám egy elég látványos baleset is becsúszott a programba. Két vágtató ló egymásnak ütközött, és a lendülettől mindkét lovas megtanult repülni. Némi aggodalommal figyeltem az eseményeket, hiszen egyikük igen hosszú idő után állt csak talpra, ráadásul eközben a csődör egyenesen a szüleimhez rohant, akik a bemutató alatt végig legeltették Békést a bokrok árnyékában. Szerencsére mindenki egyben megúszta a kalandot.

A többi program szerencsére már nem tartogatott ilyen jellegű izgalmakat, azonban mind érdekes volt. Sallay Sanyi bácsi tartott nyílt edzést, ami igencsak tanulságos volt, érdemes volna ilyen mesterektől tanulni! Ezen kívül láthattuk, hogy a kunfakó tökéletesen alkalmas lovastornára és Hamza Viki is elénk varázsolt kellemes hangulatú bemutatót.

A vasárnapi hazalovaglás nehézkesen indult és nem volt zökkenőmentes, nem sikerült korán indulnunk, hogy elkerüljük a meleget, és néhány vágtaszakasz is hosszabbra nyúlt, mint terveztük, de végül minden rendben alakult, épségben hazaértünk. A tanyán várt még ránk némi pakolás, hiszen mi egy nappal tovább maradtunk a többieknél, így az utolsó éjszakára birtokba vettük a Malomtanyát. Lovainkat pányvára tettük, mi pedig elfoglaltuk az egyik szobát. Nem tudtam volna elképzelni megnyugtatóbbat, mint amikor ébredés után meghallottam, hogy a lovak legelésznek az ablak alatt. Akkor ott, délelőtt megállt az idő, nem volt más, csak békesség és nyugalom, ami körbe vett minket a tanyán.

Nekem még meg kellett jelennem a parkerdőben, hogy segítsek rendet tenni, ám meglepően hamar végeztünk, és kezdődhetett is a haza út. Mondanom sem kell, ismét kifogtunk egy balesetet, így csak tereléssel jutottunk haza, de a lovak megint csak remekül helyt álltak. Szőrén lovagoltunk haza, épségben, de roppant fáradtan. A lovaknak is, nekem is kijárt egy laza hét, mielőtt indultam volna tovább Kurultájra…

Vihar van velünk

Ezúttal nyugat felé vitt minket az út, vonatra szálltunk, hogy három óra múlva a rossz idővel együtt megérkezzük Szombathelyre. Vendéglátónk ezúttal is a Nyugati Gyepűk Pajzsa volt, akiknek ezúton szeretném megköszönni a remek hétvégét.

A fiúk azt ígérték, valaki kijön elénk az állomásra, ám ez kommunikáció hiányában sajnos nem valósult meg. Mi azonban talpraesett csajok lévén nem estünk kétségbe, gondoltuk, hogy meglepjük a harcosokat, és besettenkedünk a táborba. Tervnek remek volt, a megvalósítás azonban valahol félrecsúszott. A helyszínt eltévedés nélkül megtaláltuk, sőt, még a kasszánál is bejutottunk jegy nélkül, a gondok ezután kezdődtek. Rossz hagyományőrző csapat tábora felé vitt az utunk, a harcra kész római légió igen hamar leszűrte, hogy nem találjuk a helyünket, és megpróbáltak meggyőzni, hogy bizony ők az a társaság, akiket keresünk. Még egy fotóst is kerítettek valahonnan, hiába tiltakoztunk. Végül csak elárulták, hol van a tábor, amit keresünk, de az éppen aktuális bemutató miatt le volt zárva az átjáró, így kiküldtek minket a kapun, a másik őr pedig már nem engedett be minket.

Ekkor érkezett el a telefonos segítségkérés ideje, aminek következtében alig néhány perc alatt bejutottunk, ezúttal karszalaggal a kezünkön. Lepakoltunk a táborban, ahol hamar rá kellett jönnünk, hogy az idő nem fog nekünk kedvezni, így hamarabb bújtam pulcsiba, mint azt terveztem. Miután túlestünk az üdvözléseken, tettünk egy kisebb kirándulást Szombathely utcáin, futólag megnéztük az árusok kínálatát, majd visszatértünk a táborba, ahol igen kellemes hangulatban telt az idő az első bemutatóig. Egyedül a hideg és az eső szegte kedvünk, de miután kaptunk egy-egy köntöst harcosainktól, rögtön jobban éreztük magunkat.

A bemutató keretein belül egy római csata rekonstrukciót láttunk, amelyben közreműködött többek között a Norde Gard és a Sereghy törzs. A második sorból néztük végig, igaz egy részét kitakarták a hangfalak, de azért így is eleget láttunk. Bemutatásra kerültek különböző harci technikák, római alakzatok, a barbár törzsek hadmozdulatai és a hun lovasíjászok jellegzetes fegyverkezési módja. Külön látványosság volt az őrtoronynak titulált szalmabálák felgyújtása, amik a benzinnek köszönhetően hatalmas lánggal égtek. Furcsa volt látni, hogy a Sereghy törzs lovainak nem volt olyan rettenthetetlen harci kedve, mint amihez szokva voltunk, sőt, tapasztalatainkhoz mérten kimondottan barátságosan viszonyultak a gyalogos katonákhoz.

A délutáni nyílt edzésen már korántsem volt ekkora szerencséjük a harcosoknak, de mindent csak szép sorjában. Vendéglátóink a Norde Garddal gyakoroltak, párbajt, csapatos harcot, és még sok minden mást, sajnos a pontos menetrendre nem emlékszem, mert Szittya belelógott a látóterembe, és lefoglalt a vele való ismerkedés. Itt hangzott el a rendezvény egyik legfurcsább kérdése, ami azóta is megmosolyogtat. A lovakon fejvért volt, illetve Szittyán szügyvért is, hiszen a későbbiekben ők is részt vettek a bemutatón. Ekkor kérdezte az egyik segítő, hogy ez a ló fején dísz-e vagy vajon tényleg véd. Persze csak azután, hogy a főnökúr megkocogtatta a másik ló vértjét a szablyával. Igen, tényleg véd, bármily meglepő is… Ezután következett a pajzsfal lóval való megbontása. Itt látszott meg igazán a lovak közötti különbség, az egyik szürke arab úgy ment át a gyalogosokból álló soron, hogy az egyik katonát is vitte magával. Minden tiszteletem az övék, hogy azok után is a ló elé állnak, hogy nemegyszer keresztülvágtáznak rajtuk a vadállatok. Elég ijesztő, amikor 5-600 kiló suhan az ember felé, főleg, ha a hátán még egy harcos is ül, valamilyen fegyverrel.

A bemutatók után sor került még egy felvonulásra is, amit sajnos késői indulásunk és a tömeg miatt nem volt szerencsénk megtekinteni, a résztvevőket csak a kapukon belül láttuk. Így is volt néhány furcsaság, amit nem tudtunk hova tenni a színes társaságban. A harcosok visszatérte után már csak a tábori élet rejtelmeivel ismerkedtünk meg, illetve később még ellátogattunk a Bohemian Betyars koncert második felére. Az időjárás egész kegyes volt velünk, csak azután kezdett esni, hogy mi visszatértünk a sátrakhoz. Igaz, az egyik reggelre beázott, így a cuccaim nagy része vizesen fogadott reggel, ám ez nem rontotta el a kedvemet.

A vasárnap nagyon hamar elrepült, alig néztük meg a csatát, már indulnunk is kellett, hiszen emberi időben akartunk hazaérni. Persze sikerült annyira elhúznunk az indulást, hogy végül köszönés nélkül kellett elrohannunk a vonathoz. Persze jegyet már nem sikerült egymás mellé szereznünk, így a három órás út alatt leginkább szemmel tudtunk kommunikálni. Végül egyben hazaértünk mindketten, és azt hiszem, elmondhatom, hogy ez a rendezvény megfelelő zárása volt az augusztusnak.

Fotó: Mészáros Zsolt

Harc Középföldéért

Néhányan tudjátok, hogy hetek óta a MOGY-ra készültem, ám ilyen-olyan indokok miatt ez nem valósult meg. Leginkább azért, mert a szárazság miatt a kút vize kifogyóban volt, és nem mertem magára hagyni a lovainkat négy napig. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy a hétvégén lovas bemutatót szeretnék nézni. Felmértem a lehetőségeimet, és végül a legközelebbi esemény mellett döntöttem, az Esztergomi Történelmi Napokat látogattuk meg. Itt a Nyugati Gyepűk Pajzsa és az Onogur Lovasság tartott bemutatót.

Szombat délután vágtunk neki az útnak, kettesben, gondoltuk, megnézzük a bemutatót, körülnézünk kicsit, aztán hazajövünk, és le van tudva a hétvége izgalmas része. No, hát már az odatalálással is volt némi probléma. Félreértés ne essék, ismerem az utat, parkolóhelyet is találtam a dunaparton, a gubanc ezután kezdődött. Nagy lelkesen elindultam a Macskalépcső felé, ám kellemetlen meglepetés ért, omlásveszély miatt lezárva találtuk a legrövidebb utat. Elindultunk hát egy másikon, ez szintén a lépcsők felé vezetett, természetesen felmásztunk rajta, és talán nem meglepő, a másik kapu is le volt zárva, így kerülhettük meg az egész dombot. Végül csak felértünk, és a szemünk elé tárult a tábor.

Miután kiderítettem, hogy mikor kezdődik a bemutató, és ismerős arcok után kutattam, egyszer csak elénk ugrott egy harcos, és megkérdezte, mennyi az idő, amire én reflexből rávágtam, hogy 11. Nos, ez talán negyed öt magasságában egy kicsit furának tűnhetett, de némi gondolkozás után sikerült helyre tennem a számokat, ő pedig mehetett, hogy magára öltse a páncélját.

Először a lovas bemutatókra és párbajokra került sor, hangos dobszó mellett. Később kiderült, hogy a dob nem csak minket zavart, a harcosok sem hallották egymást, ami kisebb káoszt okozott a küzdőtéren, ám ennek ellenére látványosra sikerült az egész csata. Tehát először a két szürke arabot láthattuk, ahogy lovasaik bemutatták a különböző fegyverek használatát, lándzsa, szablya, ostorbuzogány sújtott le a célpontként tartott cserépdarabokra. Ezután párviadal következett, szintén változatos fegyverekkel. A két szürke után megjelent a küzdőtéren az Onogur Lovasság két harcosa, kistermetű lovaival, és egy szablyás párbaj majd lórablás szemtanúi lehettünk. A lovas összecsapások után álltak csatasorba a gyalogos harcosok, és minden erejüket bevetve egymásnak estek, különböző felállásokban.

A bemutató után mi visszavonultunk egy árnyékos padra, hogy kielemezzük a történéseket, ám nem sokáig maradtunk kettesben, hamarosan csatlakozott hozzánk egy harcos. Régóta nem beszélgettünk ilyen jót, azon kaptuk magunkat, hogy máris eltelt két óra, és esedékes lenne hazaindulni, pont, mikor újabb csapattagok szállingóztak mellénk. Jó társaságot nagyon nehéz otthagyni, de sajnos nem tehettünk mást.

Vasárnap reggel várt a munka és a lovak, ám délután valahogy újra Esztergomban kötöttünk ki. Ezúttal megtaláltuk a legrövidebb utat a küzdőtérhez, belenéztünk a helyi íjász csapat bemutatójába, miközben a tünde hercegnő kerített magának valami ebédet. Ekkor már résen voltak a harcosok, és ahogy megláttak, audienciára hívtak minket a sátrukba, amit mi nagy nehezen, de elfogadtunk. A nap hátralévő része igen jó hangulatban telt, a harcosok mindent megtetek, hogy a tündék kedvében járjanak.

Négy óra körül aztán sor került a következő ütközetre, ezúttal dobszó nélkül, így sokkal rendezettebb csatajeleneteket láthatott a közönség. Most az Onogur Lovasság kicsi sárga ménjével kezdődött a bemutató, lovasa először nyeregben, kantárral, majd szőrén, végül pedig nyakmadzaggal mutatta meg a ló képzettségét. Természetesen hatalmas sikert aratott a közönség körében. Utána a két szürke arab következett, hasonló koreográfiával, mint a szombati napon, mégis sok újdonságot is láthattunk. A lovas párbaj után sor került egy gyalogos-lovas összecsapásra, először lándzsával, majd karddal, illetve szablyával. Nem lennék annak a harcosnak a helyében, akinek Szittyával szemben kell küzdenie…

A gyalogos ütközetek sokkal követhetőbbek voltak, mint szombaton, bár az időjárás nem kedvezett a harcosoknak, olyan meleg volt, hogy mozdulatlanul, rövidnadrágban is majd elolvadtam a napon, nemhogy több réteg páncélban! Azt hiszem, jól szurkolhattunk kedvenc harcosainknak, hiszen két kör döntőjében is egymás ellen maradtak.

A bemutató után ismét tünde megszállás alá került a sátor, és bepótoltuk azt a társasági életet, amit úgy hiányoltunk a Kunfakó Ünnepről, és ami mögött a Kurultáj is elsunnyoghat. Összességében tehát sokkal jobban jártunk, mintha a MOGY-ra utaztunk volna, köszönet ezért nektek, fiúk!

Seregek közt kik vagytok hadnagyok

Nekem az első Kurultáj volt, a szervezőknek a tizedik. Noha nem láttam sok bemutatót, számomra így is megérte elmenni, jól éreztem magam. Pont a seregszemle főpróbájára érkeztem meg, így azonnal szembe találtam magam majdnem 250 lóval. Egy kisebb eltévedés után persze, de az is kellőképp vicces volt. Nagy nehezen sikerült letelepednünk az Anda Lovasharc tábora mellett, és már mehettünk is nézni a lovasokat. A legkülönbözőbb jószágok fordultak meg a tömegben, a kis póniktól egészen hatalmas dögökig, legszívesebben mégis az ismerős kis fakó lovakat figyeltem, akik a többi lóhoz mérten nyugodtan közlekedtek lovasaik alatt. Ahogy végignéztem a lovak szerszámzatán, láttam néhány furcsa dolgot, voltak szép kantárak, mindenféle nyergek, de volt néhány elég izgalmas megoldás is, amivel én személy szerint be sem mertem volna menni más lovak közé.

A seregszemle után este megnéztük a bugaci csikósok bemutatóját, amit csak a pásztortüzek fénye világított meg. Ebből kifolyólag nem sokat láttam, de hát kellett nekem otthon hagynom a szemüvegemet… Mindenesetre lenyűgöző képességekre vall, hogy szinte teljes sötétben, csővágtában hajtották a pusztaötöst és kergetőztek mindenfelé. A bemutató után nagy nehezen visszaközlekedtünk a sátorhoz, habár a mély homokban úgy nézhettünk ki, mint két részeg, annyit botladoztunk és nevettünk. A táborhelynél azonban egy perces némasággal kellett megemlékeznem telefonom kijelzőjéről, ugyanis úgy érezte, hogy spontán félbereped, mert az jó móka. Nem az.

Telefonom megsiratása után a következő kényelmetlenséget a sátor okozta, ugyanis a két személyes sátorban valahogy nem akartunk elférni cuccostul, így igen keveset aludtunk, de legalább hosszúra nyúlt a nap a hat órai keléssel. Reggel megnéztük a pozsonyi csata rekonstrukciójának próbáit, ahol gyalogos és lovas harcosok mérkőztek meg egymással, na meg persze barát a baráttal, így a jó hangulat is garantált volt. Természetesen élesben igen komolyan vették a helyzetet a harcosok, de erről majd később.

A próba után szereztünk némi reggelit, majd a fiúk megtervezték a bemutató menetét. Miután viseletbe vedlettünk, el is indultunk, mi lányok a nézőtér felé, a fiúk pedig melegíteni. Végignéztük a lovasíjász verseny végét, miközben próbáltuk jó helyre verekedni magunkat. A verseny után azonban csúnyán körbeszalagoztak bennünket és kérték, hogy fáradjunk el az első sorból. Egyedül Vió maradhatott a kiváltságos háromszögben, hátha meg kell fogni Tegint. Ennek ellenére egész jó helyről sikerült végignézni a bemutatót, ami ezúttal egyfajta vetélkedő volt. A fiúk (Anda Lovasharc, Nyugati Gyepűk Pajzsa Haditorna Egyesület) íj, lándzsa, kard/szablya illetve zúzófegyver használatával mérték össze tudásukat. A futamok párosával indultak, és nem csak a gyorsaság, a pontosság is beleszámított az eredményekbe. Sajnos a leglátványosabb lándzsás összecsapásra nem maradt idő, pedig a tervezet szimpatikus volt.

Egy szusszanásnyi idő múlva már kezdődött is a seregszemle, ami viseletben, a tűző napon rettenetesen hosszúnak tűnt, pedig én csak a nézők között álltam, ló nélkül. Le a kalapom a résztvevők előtt, nekik sem lehetett egyszerű. A lovak szerencsére jól tűrték a hosszú várakozást, egyedül Csete gondolta, hogy egy kicsit megvicceli a többieket, de hamar lemondott ezen tervéről, és visszaállt a rend. Az ünnepélyes beszédek után – amikből a résztvevők mindent, a nézők pedig megközelítőleg semmit nem hallottak -, következett a különböző országok zászlóinak körbehordozása, lóhátról, vágtában. Néhány kisebb malőr előfordult ugyan, de elég látványosra sikerült a dolog. Külön örült a lelkem, amikor a koreai delegáció zászlója lobogott a szélben. Úgy tűnik, valami csak ragadt rám az öt év alatt…

A seregszemlét követően kijárt egy újabb kör pihenő, majd következett a pozsonyi csata első rekonstrukciója. Azt hiszem, négyszer láttam a Kurultáj során, és mindig új részleteket tudtam megfigyelni. Lovas és gyalogos katonák ütköztek meg egymással, egészen pontosan magyar lovasok, „frank” gyalogosokkal. Egy párbajjal kezdődött az egész, a két sereg legjobbja mérkőzött meg egymással, természetesen lovas győzelemmel. Ezt követően a frankok pajzsfal mögé rejtőztek, míg a magyar csapat lovasíjászai támadást intéztek ellenük. Mivel nem értek el sikert, a vezér taktikát váltott, először kettő, majd egy későbbi nap három részre osztotta a seregét. A bal szárny frontálisan támadta meg a gyalogosokat, míg a jobb szárny hátulról. Az utolsó rekonstrukcióban a harmadik csapat pedig fel is gyújtotta a frank sátrakat. A gyalogosok nagy része odaveszett a lovasrohamban, a magyarok nem hagyták magukat. Két vitéz lovas elkapta az egyik frank harcost, hosszú kötélen maguk után kötözték, és vágtába ugratták hátasaikat, míg a pórul járt katonát végighúzták maguk után a nyakig érő homokban. Nem lettem volna a helyében… Végül pedig a megmaradt gyalogosok felsorakoztak a lovasokkal szemben egy mindent eldöntő ütközetre. Ismét a magyarok vettek győzelmet, az egész csatát megnyerték. Mindkét csapat felsorakozott egy közös tisztelgésre, majd a lovasok diadalköze után távoztak a küzdőtérről.

A szombati nap többi része pihenéssel és ünnepléssel telt, hiszen az egyik harcos idősebb lett egy évvel. Este még vegyes érzelmekkel meghallgattunk néhány koncertet, ám én elég hamar visszavonultam a sátrunkba. Vasárnap is nagyrészt csak ültem és beszélgettem a többi lánnyal, használhatatlanná tett a nagy meleg. Nem is értem, szerencsétlen harcosok hogy bírták ki a seregszemlét teljes felszerelésben. A szemle után ismét a pozsonyi csata következett, majd a pusztavágta döntője.

Azt hiszem, az idei pusztavágta lehetett a rendezvény mélypontja, a döntőt mégis megnéztem, hiszen volt kinek szurkolni. A 9 versenyző közül a két szürke arab győzelméért drukkoltam, nem ért meglepetésként, amikor Szittya és Balázs megnyerte a futamot. Azonban a többi versenyző teljesítménye is érdemel néhány szót. Főleg a sötétpej, tüzes lovacskán ülő félmeztelen lovasé, akinek a nevét szégyenszemre elfelejtettem. Ugyanis a vágtakör első negyedében lefordult a nyereg a ló hátáról, ő pedig nagy lélekjelenléttel, szőrén fejezte be a futamot, nem csinált problémát a ló oldalán lógó szerszámról, úgy vágtatott tovább, mintha mi sem történt volna. Minden tiszteletem az övé!

A pusztavágta után összecsomagoltunk, és vonakodva bár, de elindultunk vissza, Jászszentlászlóra, hogy kitegyük Zsófit, illetve, hogy hazavigyem a nyergemet. Természetesen két kiscica teljesen bezavart a tervekbe, így a nyereg a tanyán maradt, én pedig vígan hazautaztam Budapestre. Hogy mi lett a felszerelésem sorsa, az már egy másik történet.

Fótó: Suplicz Anna

Táltos lovon, sólyom szárnyán

Ez a bejegyzés csak róla szól. Egy olyan lóról, amilyet soha nem akartam, a lóról, akit soha, semmi pénzért nem adnék senkinek. Meg egy kicsit rólam is... Néhányan már biztosan ismeritek a történetünk, de ennyire részletesen csak az tudja, aki mellettem állt a történések idején.

Szeptember elején a fejembe vettem, hogy veszek egy olcsó, kicsi fakó heréltet, hogy tudjak lovagolni, amíg megnő a táltos ló. Akkoriban még nagyon elhittem, hogy Hadúr csődör marad, ezért kanca szóba sem jöhetett. Úgy voltam vele, három év múlva jó lesz majd lovagoltatós lónak, addig még csak tudom használgatni. Ez volt a terv, az élet azonban máshogy akarta. Két fiatal lovat találtam, és ugyan egyik sem volt olcsó, az egyikre csak lebeszéltem egy időpontot. A találkozó előtt egy nappal megtudtam, hogy eddig jó, ha tízszer ültek rajta, kocsizták és kanca is. Akkor azt gondoltam, hogy elmegyek, megnézem, mert már lebeszéltem, de biztos, hogy nem veszem meg, nincs nekem ennyi pénzem egy nyers kancára, ami ráadásul fjord is. A fjordok aranyosak, szépek, de nincs az a pénz, hogy én a hátukra üljek többet. Ezt gondoltam akkor.

Efféle kétségeim egészen addig tartottak, amíg meg nem láttam a nagyon szőrös, gömbölyű, aranyfakó jetit. Abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam a lovamat, ám a józan eszem azt diktálta, ne vegyék lovat kupectől, ne az első lehetőség mellett döntsek, nézzek meg legalább még egyet... Másnap felhívtam az embert, hogy kell a ló. Valószínűleg az értéke dupláját fizettem érte, de egy pillanatig sem bántam meg, hogy mellette döntöttem.

Én vezettem le a futóról, én láttam először csapzottra izzadt lovamat, akit a fél lovarda izgatottan várt velem. Aztán jött hideg is, meleg is. Ez túl kicsi neked, nem ugrik, fiatal is, meg amúgy is... Tereplónak vettem, kit érdekel, ha nem ugrik? Nekem inkább még magadnak is tűnt a 140 centis konyikok után.

Végülis teljesen mindegy volt már, megvettem, az enyém volt, és szerintem én voltam a legboldogabb a világon. Hamar kiderült azonban, hogy kedves kicsi lovacskám igen rossz körülmények között élhetett, félős volt, ha megfogtam a farát, remegve arrébb táncolt, és ha a hátsó lábai felé nyúltam, rúgott is. Hátról kezdetben nagyon lelkes volt, ám nem értette a segítségeket, később pedig a bakolásra is rászokott.

Az élet akkor sodorta elém a segítséget, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. November elejétől január végéig Shiva kapott egy intenzív kiképzést, amivel utólag nem értek ugyan egyet teljesen, mégis, tagadhatatlan eredményeket ért el, aki dolgozott vele. Az értetlen, tompa ló ma gondolatra és testsúlyra, puha segítségekre oda megy, ahova kell. Persze nem tökéletes még, de egyedül nem hiszem, hogy ilyen hamar eljutottam volna eddig, sérülés nélkül. Ezúton szeretném megköszönni a sok segítséget és a rengeteg tudást, amit adtál.

Persze a magas elvárásoknak ára is volt, ismét átértékelődött a szememben a lovaglás fogalma, rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még, kicsi lovam pedig arra eszmélt rá, hogy nem olyan jó dolog dolgozni, ezért mesteri szintre fejlesztette a bakolást. Azonban nem hagyta, hogy kételkedjek benne, megmutatta hatalmas ugrótehetségét is. Mindezek ellenére, nem éreztem, hogy jó irányba haladunk. Az én pusztai stílusban nevelkedett lelkemnek fájt a kikötőszár, a kisorrfék, sőt, még az angolnyereggel sem szimpatizáltam. Tudtam, hogy változtatnom kell, de nem volt meg hozzá a bátorságom.

Aztán jött Békés, és szép lassan kezdtem rájönni, hogy alapvetően egész nagy arányban fennmaradok a ló hátán. Ezekkel egy időben elkezdtem földről dolgozni a döggel, és pozitív visszacsatolást jelentett, hogy kötőfék nélkül, teljesen szabadon csatlakozott hozzám, és követett, ha úgy akartam. Azóta már körkarámban szóra váltja a jármódokat, és kérésre bejön, ha éppen jó kedve van. Nos, nem mindig, de erről majd később…

Ott tartottam, hogy megérkezett Békés, ami remek lehetőséget kínált arra, hogy más is kipróbálja a makacs kis kancámat. Egyetlen kérdésem volt csupán előtte: Milyen felszerelés legyen? A legegyszerűbb kantáramat kérték, semmi mást. Amikor láttam, hogy a ló teljes nyugalommal állja, hogy felugranak a hátára, majd egy western kantárral megbirkóznak vele, meglepő önbizalom szállt meg, és újra rájöttem, hogy ez az az út, amin járni szeretnék.

Shivával küzdöttem, Békéssel pedig önbizalmat építettem, aztán egyszer elérkezett a költözés ideje. Hat kilométer, a fele földút, nekem pedig se terepjáróm, se lószállítóm. Mit nekem? Van egy félig nyers, félős lovam, meg egy másik, aki alig két hete van nálam, lovagoljunk át! Életem egyik legjobb döntése volt, olyan bizalom alakult ki közöttünk a lóval, amit néhány nappal korábban el sem tudtam képzelni.

Jártam vele azóta szőrén terepen, ugrottam kisebb akadályokat, sőt, még egyedül is nekivágtunk az világnak, a legnagyobb öröm mégis az, hogy szabadjára engedhetem, hogy úgy vágtázhat végig a hosszú mezőkön, ahogy kedve tartja, és utána laza száron sétál velem, mintha előtte nem próbálná bebizonyítani, hogy ő a leggyorsabb ló a környéken. Sosem lesz még egy ilyen kancám.

Noha az élet nem mindig fenékig tejfel vele sem, sikertelen hét áll mögöttünk. Egy körkarámos munka után elszökött előlem, alig bírtam megfogni, mer úgy érezte, ő visszasétál a méneshez, vagy le a faluba, ki tudja, mit gondolt. Két nappal később egy rúgást a combomra, mert patát mertem tisztítani, és feltámadtak benne a rossz emlékek. Másnap még ugrott velem egy gyönyörűt, ám harmadnapra megsértődött, így pihenőre tettem. Úgy néz ki, megint Békés hoz megoldást a problémáimra. Kijutottam vele terepre, ami meglepően nagy boldogságot okozott, úgy örültem a nyugodt kis lónak, mint egy gyerek karácsonykor. Új energiákkal töltött fel, így biztos vagyok benne, hogy jövőhéten sokkal pozitívabb irányba haladok majd Shivával, lassan, de biztosan járjuk a közös utunkat, ahol a türelemért olyan boldogság lesz a jutalmam, amit senki más nem érthet majd.

Pusztában széllel szárnyaló büszke sasok népe

A lovaimmal töltött idő boldogság. Több mint fél éve szinte minden nap látom legalább az egyiküket, néha mégsem hiszem el, hogy tényleg az enyémek lehetnek. Most, hogy hosszas kihagyás után írok, nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt az utóbbi hetekben.

Először talán Shiva fejlődését kell említenem, hiszen hihetetlen büszkeséggel tölt el, amit ez a kicsi ló megtesz értem. Még nagyon távol van a tökéletestől, de azt hiszem, jó úton haladunk valamerre. Már csak jókedvében bakol, egészen aprókat, mert imád menni. Minden lovasnak meg kellene tapasztalnia, milyen az, amikor a lovak jó menőkedvvel, boldogan dolgoznak. Hihetetlen, mennyi energia szorult belé! Ennél már csak az csodálatosabb érzés, amikor Békés mellett, fej fej mellett vágtatunk, odadobott szárral.

Sok emlékezetes terepen jártam már, az utóbbi időkből mégis ki kell emelnem kettőt, amikor a táltos sólyom felettünk szárnyalt, és figyelte minden lépésünket. Talán csak túl élénk a fantáziánk, talán sokat látunk egy-egy felhőbe, de nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy már két alkalommal is jelet küldött az ég. Ilyenkor valami mindig a helyére került, összeért a lelkünk, ahogy mondják. Legemlékezetesebb találkozásunk alig néhány napja történt, amikor is egy igazi sólyom tisztelt meg minket a társaságával. Egy hajmeresztő vágta után laza száron ballagtunk, és közben figyeltük, ahogy a ragadozómadár keresi a prédáját.

Ha már a vágtánál tartunk, írnom kell a „nagy mezőről” is, vagy az „ürömiről”, ki hogy ismeri. Gyerekkoromban nagy kiváltság volt, ha az oktató arra vezette a terepet, és a mai napig megmaradt valami különleges ezzel a hatalmas réttel kapcsolatban. Noha majdnem minden nap megyek arra, nem tudom megunni, ahogy a lovak laza száron, teljes lendülettel vágtáznak végig a kijárt ösvényen. A teljes szabadság lehet ilyen…

Persze tudunk ám kulturált ember módjára is közlekedni, amikor munka van, azt komolyan vesszük. Csodálatos kicsi lovam igen hamar elkülöníti a feladatokat, különösebb rávezetés nélkül. Egy hétvégén kiballagtunk egy kezdő terepre, ahol is az én megfoghatatlan, vadállat kancám olyan lassan vánszorgott elöl ügetésben, ahogy a tapasztalt tereplovak szoktak, ha tudják, hogy kisgyerek ül rajtuk. Ugyan így, bent a pályán, szőrén, úgy lép a kezdő lovas alatt, hogy el sem hiszem, hogy a saját lovamat látom. Még nem a legjobb, még nem tökéletes, de csak idő kérdése, és az lesz.

Az elmúlt hetek bővelkedtek még izgalomban, ám több esemény megérdemel külön bejegyzést is, így csak ismételni tudom magamat. A lovaimmal töltött idő boldogság. Széllel szárnyaló lovaim hátán olyan szabadságot tapasztalhatok meg, amit csak az érthet, aki hasonló úton jár.

Fülemüle

A fülemüle dal május éjjel

Együtt kél a gyenge széllel

Szél repíti, csillag hallja

Mit is súg a madár hangja

Minden éjjel dalol rendre

Törhetetlen cserfes kedve

Álmot hozó énekével

Körülölel szél neszével

Éj sötétjén messze szálló

Hajnalhasadtával játszó

Lágy madárdal, ha útra kél

Fagyos szívedig is elér

Fagyos szíved megolvasztja

Hideg álmából riasztja

Hozzád szólok halkan, puhán

Lágy dallamú madár szaván

Fülemüle énekével

Messze hangzó lágy zenével

Szólítalak egyre téged

Talán egyszer majd megérted

Fülemüle május éjjel

Együtt énekel sötéttel

Csillag alatt, Hold arcának

Boldogságom románcának

Ha elér hozzád madár hangja

Boldog szíved is meghallja

Szél repíti könnyű lelked

Dobd le végre nehéz terhed

Megkapod a szabadságot

Mire tested annyit vágyott

Szabadon majd, mint a madár

Boldogságod útra talál

Tavaszi éjjel, ha madárdal szól

Énekeljünk alkonyattól

Csillagoknak, Hold fényében

Hadd szálljon a messzeségben

A fülemüle dal május éjjel

Együtt kél a gyenge széllel

Kedvesem majd két kezével

Körülölel szél neszével.

Erőhely, őslovak, szabadság

Dalriada-val hangolódva indultunk kellemeset a hasznossal terepünkre, ami végül csak kellemes lett, mert nem sikerült nyakon csípnünk az illetékest. Nem mondhatnám, hogy nagyon elszomorodtam, hiszen így eljutottunk egy három órás túrára.

Rövid dilemma után Flóri szőrén vállalta az utat, míg én az angolnyergemet teszteltem. No meg persze a lovak edzettségét. Azt kell mondanom, Shiva jól viselte a dolgot, viszont Békés még nem tudja mire vélni a hegyeket az alföld végtelen pusztasága után.

Különösebb cél nélkül indultunk, első pihenőnket a Kevély-nyereg kilátónál töltöttük, ahol hagytuk a lovaknak, hogy legeljenek néhány szál füvet. Ezek után úgy döntöttünk, felfedezünk. Merész módon hagyatkoztunk gyér helyismeretemre valamint megérzéseimre, és meglepő módon elsőre hazataláltunk. Egy gyönyörű lankás úton jártunk, az erdő mélyén, amit valamikor öt éve láttam utoljára. A fák árnyékával tarkított erdei ösvényen csak a lovak lépte zavarta meg a természet zenéjét. Amikor néha-néha megálltunk nézelődni, elárasztott bennünket a vidám madárdal.

Ahogy lovaink ráéreztek a hazafelé vezető útra, rögtön gyorsabb tempóra váltottak, ám messze volt még a pihenő. Valahol útközben ugyanis kitaláltuk, hogy fellátogatunk Ős-Budavárába, és megnézzük az ott kialakított szertartásteret. Gyönyörű fenyőerdőn keresztül vezetett az utunk, igaz, Shiva kicsit testesnek bizonyult a sűrűn növő fák között, így az utolsó szakaszt már kénytelenek voltunk gyalog megtenni. Minden lépés megérte, csend és nyugalom fogadott minket. Amíg én megismertem a hely rövid történetét, fáradt lovacskáink fújhattak egyet.

Az erdőben nem is ültünk fel többet, a mező széléig sétáltunk vissza. Kellemes hangulatban telt a túra utolsó szakasza is, gondolatban elkalandoztunk a Kunfakó Ünnepre, terveket szövögettünk, miközben gyönyörködtünk a táj szépségében. Gyorsan nyergeltünk le, hiszen rám még várt a munka, de a lovak itatásáról így sem feledkeztünk meg. Még egy utolsó izgalmat tartogatott a nap, hiszen a három Houdini haflingi már megint szabadlábon garázdálkodott,, és természetesen kötelességüknek érezték, hogy megnehezítsék a dolgunkat. Így csak kisebb táncolás után jutottunk vissza a legelőre, miután végignéztük, ahogy Anton visszakúszik a dupla villanypásztor alatt.

Feltöltődve, jókedvűen indultunk vissza a béke egy szigetéből a nagyváros rohanó világába.

Hadak útján

A képek Drofti Eszter és Molnár Mónika tulajdonát képzik!

Nem indult zökkenőmentesen a nap, a munka elhúzódott, így egy nem bekalkulált eltévedés után majdnem egy órás késéssel értem a megbeszélt találkozóhelyszínre, amiért azóta is rettenetesen szégyellem magam. Ezzel azonban még nem küzdöttük le az összes akadályt, Sóskúton is legalább fél órát bolyongtunk, mire végre össze tudtuk szedni a csapat maradék két tagját is. Teljes létszámmal már hamar leértünk Kunszentmiklósra, ahol egy gyors boltolást követően már ki is jutottunk a Vásártérre.

A csikósok bemutatójára értünk oda, egy szép pusztaötöst nézhettünk, amíg megkerestük a fiúkat. Miközben túlestünk z üdvözlésen, lassan a kék ruhások is végére értek a szereplésnek, ezért mi is vadásztunk magunknak helyet a lelátón, hogy szurkolhassunk a gyalogos párviadalban résztvevőknek. Sajnos a lelkesítésünk nem vezette győzelemre Ákost, így hamarosan már együtt néztük, ahogy a többi harcos megküzdött egymással. Zsuzsi időközben kézbe kapott egy szablyát és egy pajzsot, hogy kipróbálja, milyen fegyverzetben létezni. Egészen sokáig súlyzózott a közel tíz kilós körpajzzsal.

A párviadal után a fiúk szétszéledtek, hogy felkészítsék a lovaikat, így nekünk volt alkalmunk megcsodálni az ötvösmesterek gyönyörű munkáit, az ékszereket, vereteket, és természetesen egy veretes kantár sem kerülte el a figyelmünket (ennek az árára rá sem mertem kérdezni). Hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk az egyik mesterrel, meghallgattuk a véleményét többek között a griff motívumról. Amíg mi nézelődtünk, a gyalogos harcosok most csapatosan gyepálták egymást, lovasaink pedig továbbra is készülődtek.

Itt futottam össze Rudi bával is, akivel néhány nosztalgikus perc erejéig sikerült szóba elegyednem. Hihetetlen, hogy már eltelt egy év, mióta tőle tanulhattam… No, de vissza a lovasokhoz! Ahogy sétáltunk visszafelé, összeakadtunk Mátéval is, és amikor lova mellé értünk, már messziről megcsapott a kunfakókra jellemző kellemes, füstös illat. Sajnálatos módon azonban először nem az Anda Lovasharc bemutatója következett, hanem a meghívott nagylovasok álltak ki egy lovasbirkózó mérkőzésre. Az ő szereplésüket nem szeretném minősíteni, csak remélni merem, hogy jövőre tanulnak a kislovasok stílusából.

A fiúk bemutatója (vagy nyílt edzése, kinek hogy tetszik) szép látványt nyújtott a kitartó nézőknek. Mindig örömmel figyelem, ahogy ezek a harcosok összhangra törekszenek kistermetű fakó lovaikkal. Ezúttal láthattunk lovas szablyás párbajt és lórablást az Onogur Lovasság jóvoltából, kopjás viadalt az Anda harcosoktól és lovasíjászatot szinte az összes kislovastól.

Azt is megmutatták, hogy a különböző csapatok tagjai fegyelmezetten együtt tudnak működni, lovagoltak nekünk (és maguknak) néhány alakzatot, majd búcsúzóul vágtáztak néhány tiszteletkört.

A bemutató után buzkashi mérkőzések következtek, a kislovasok két csoportra osztva próbálták egymás „kapujába” eljuttatni a fejetlen kecsketetemet. Az első meccs az Anda győzelmével zárult (a másodikat sajnos már nem volt lehetőségünk megvárni).

Néhány sort megérdemel a lovasok családja is, hiszen igazán ritka látvány, ahogy egy hagyományőrző lovas harcos viseletben, teljes fegyverzetben, kicsi lányával a karjaiban lovagol vissza a táborba. Az a férfi, aki alig néhány perce még egy döglött kecskéért küzdött a társaival, most őszinte szeretettel ölelte magához a pöttöm gyereket.

A rendezvény egészen estébe nyúlt, de hogy mi történt a buzkashi mérkőzések után, azt már a harcosoktól kell megkérdeznetek…

Feszültség

Biztos vagyok benne, hogy izgulsz, hisz ez a természetes. A vér úgy dübörög az ereidben, ahogy a harci dobok dalolják neked a ritmust. Felszegett fejjel állsz a rajtvonalnál, tekinteteddel már az előtted elterülő pályát figyeled. Minden idegszálad pattanásig feszül, így nagyon jól érzed, ahogy izmos lovad türelmetlenül toporog alattad. Minden lélegzetvételével tisztában vagy, ahogyan azzal is, hogy erőtől duzzadó teste robbanásra kész. Ebben a pillanatban csak ő létezik és te. Még a mögötted felsorakozó bajtársaid biztató kiáltozásait sem hallod, annyira összpontosítasz. Nincs semmi más, csak te, a ló és a legyőzendő célpontok.

Vad méned idegesen felrántja a fejét, érzi az izgalmadat, újra türelmetlenül dobbant, míg a te gyomrod egészen apróra zsugorodik. Néma feszültségben várakoztok, fél kezed már a kard markolatán nyugszik. Végtelennek tűnő idő múlva érkezik el a pillanat, a dobszó elhal, rövid csend borul a tájra, mielőtt egyetlen határozott parancs átszeli a levegőt. „Indulj!”

Hatalmas csatakiáltás közben ösztönzöd hátasod, aki azonnal vágtába kezd. Az eddig felgyülemlett feszültség hatalmas lendülettel robban elő a fenséges állatból. Te pedig egy vagy vele. Könnyedén repültök a kihelyezett célpontok felé, hiszen ez már nem a versenyről szól. Az hajt előre, hogy megküzdhetsz az összes ellenséges tereptárggyal, célod, hogy egytől egyig legyőzd őket.

Aranyszőrű lovad összes izma megfeszül, ahogy minden erejét felhasználva vágtázik veled, patája alatt még a föld is megremeg. Levágod az utolsó akadályt is, így már csak a célt kell elérned. A csődör úgy szárnyal alattad, akár a sólyom az égen. Ebben a pillanatban egyek vagytok, és nem létezik semmi más. Csak az egység, ami néhány perce még te voltál, te és a csodálatos harci mén…

Nosztalgia és bizalom

Szombaton új szintre léptünk Shivával, ismét. No, azért most sem volt zökkenőmentes az indulás, de már kezdek hozzászokni, így a kétségbeesés helyett csak nevetni tudtam az eseten. Már felnyergeltünk, épp vettem fel a csizmámat, amikor Békés úgy döntött, ő belelép a szárba, megijed és rombolásba kezd. Ennek eredményeképpen elvesztettünk egy karabinert és a fél kantárszárat. Annyi baj legyen, felcsatoltuk helyette a vezetőszárat, és már indultunk is.

Nosztalgikus terep elé néztünk, hiszen Annával megközelítőleg 6 éve kezdtünk együtt lovazni, és már 2 éve nem volt lehetőségünk együtt kiszabadulni az erdőbe. Most, hogy ez sikerült, első utunk régi tanárunkhoz vezetett, akinek számos dolgot köszönhetünk. Olyan értékeket kaptunk tőle, ami a mai sportorientált lovaglásban nagyon ritka és olyan ülést, ami ugyan lehet, hogy nem a legszebb, de olyan biztos, hogy néha mi magunk is meglepődünk, hogy mitől maradunk fent a táncoló ló hátán.

Ám ez sem volt egyszerű feladat, utunkat állta egy patak, és nem tudtuk rávenni a bátor állatokat, hogy átmenjenek rajta. De ami késik, nem múlik, dűlőre fogunk jutni ezzel a problémával is. Végül kerülőúton jutottunk el az egyesülethez, ahol megitattuk a lovainkat, majd a rövid vendégeskedés után tovább indultunk.

Az első hegymenetben érkezett el az a pillanat, amikor úgy éreztem, túléljük a vágtát, és így is lett! Shiva úgy viselkedett, mint egy rutinos lovacska, egyelőre nyomát sem mutatta a szokásos hisztijének. Ezen felbátorodva próbáltunk több vágtaszakaszt is, ahol ugyan alám tolt néhány örömteli bakolást, összességében mégis azt kell mondanom, hogy jól viselkedett, teljesen kontrollálható maradt, a rosszindulatnak pedig nyomát sem láttam rajta. Ez másnak talán elhanyagolható apróságnak tűnhet, nekünk azonban hatalmas lépés.

Nem szabad megfeledkeznünk Békésről sem, aki boldogan nyargalt utánunk. Örömében ő is pakolászta magát, de mindezt a maga szeretnivaló módján tette. Persze nem volt hajlandó öt méternél messzebb kerülni a főnökasszony hátsó felétől, hiszen most, hogy sárlik, Békés rájött, hogy ő egy vad fedezőmén, és Siva csakis az ő érinthetetlen kancája.

Nagyon érdekes volt végignézni, hogy az első napokban Shiva terelgette és védte Békést a többi ellenséges ménestagtól, most pedig, hogy Shiva szerelmes, Békés még a ménesvezér nóniuszt is képes elkergetni egyetlen pillantással. Ez a kicsi lovacska megmutatja az összes többinek, hogy milyen fából faragták a konyikokat.

Fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát, hosszú útnak porát, fakó lovam nyomát...

Ma meglepő fordulatot vettek az események így megosztom veletek is, hogy lett nagy tanácstalanságomból életem egyik legjobb hangulatú tereplovaglása. Azt már sokan tudjátok, hogy költözésen vagyunk túl a lovakkal, de azt még nem árultam el nektek, hogy ez egy új problémát vetett fel. No nem nagyot, csak éppen a két jószág úgy összenőtt, hogy egyedül nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ezt orvosolandó Flóri volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy kijön velem, és együtt felfedezzük a budakalászi-pomázi erdőségeket. Pontosabban szólva én megmutatom neki a gyönyörű tájat, ahol majdnem, hogy 15 évig kószáltam jobbra-balra.

Meg is érkeztünk szépen, elkaptuk a lovakat – vagyis besétáltunk a legelőre és megvártuk, míg odabattyognak hozzánk, majd lepucoltuk őket, és megbeszéltük, hogy mindketten nyergelünk. Lelkesen indultam a nyerges felé, ám nagyot koppantam az ajtón, ami zárva volt, és bizony akárhogy nyomorgattam a kilincset, az sehogy nem akart kinyílni. Egy elkeseredett telefon után megbizonyosodtam róla, hogy az bizony zárva marad, amíg a tulaj haza nem ér.

Teljes tanácstalanságban álltam ott, és már épp azon voltam, hogy visszaviszem a lovakat a mezőre, amikor eszembe jutott, hogy akad egy tartalékkantár a kocsiban. Reménykedve Flórira vigyorogtam, és bátorkodtam megkérdezni tőle, hogy hajlandó e kötőfékben kilovagolni velem. Néhány percig tétováztunk, hiszen nem volt megfelelő méretű csomózott kötőfékünk Békésre, Shiva pedig „nincs belovagolva”, így nem tűnt életbiztosításnak szőrén nekivágni az ismeretlennek, de csak nem fordulhattunk vissza…

Gyorsan összekaptuk a lovakat, felkúsztunk a hátukra – pontosabban csak én kúsztam, mert van, aki már megtanult felugrani a lóállatra – és már suhantunk is. Lépésben természetesen, mert az elején akadt bennem némi kétely azt illetően, vajon miként reagál a csodakancám, ha a csizmáim hozzáérnek az oldalához.

Végül nagy bátran trappoltunk végig az erdei utakon, laza háromnegyed óra után lelazultunk annyira, hogy kipróbáljuk az ügetést, ami ismét kellemes csalódást okozott, Shiva úgy viselkedett, mint egy kisangyal, Békés pedig… nos, ő békésen bandukolt utánunk. Valószínűnek tartom, hogy ha nem lett volna lovas, akkor is végig követte volna a főnökasszonyt az egész úton.

Hamarabb visszaértünk a lovardába, mint terveztük, így volt időnk lebaktatni az íjászathoz is, ahol hétfőn sikeresen elhagytunk egy-egy nyílvesszőt és némi védőfelszerelést. Sajnos a vesszők nyomtalanul tűntek el a most már rövidre vágott fűben, de én még hiszek a csodában, hátha előkerülnek egyszer. Főleg az a csodaszép bambuszvessző. Amíg Flóri a vesszők után kutatott, a lovak kiélvezték a pillanatot, és nekiestek a dús füvű rét lelegelésének. Ezt követően egy boszorkánykört érintve visszasétáltunk a tanyára, ahol kaptam egy kulcsot a nyergeshez, majd kocsiba ültünk, mert kénytelenek voltunk visszatérni a civilizációba.