A képek Drofti Eszter és Molnár Mónika tulajdonát képzik!
Nem indult zökkenőmentesen a nap, a munka elhúzódott,
így egy nem bekalkulált eltévedés után majdnem egy órás késéssel értem a megbeszélt
találkozóhelyszínre, amiért azóta is rettenetesen szégyellem magam. Ezzel
azonban még nem küzdöttük le az összes akadályt, Sóskúton is legalább fél órát
bolyongtunk, mire végre össze tudtuk szedni a csapat maradék két tagját is.
Teljes létszámmal már hamar leértünk Kunszentmiklósra, ahol egy gyors boltolást
követően már ki is jutottunk a Vásártérre.
A csikósok bemutatójára értünk oda, egy szép
pusztaötöst nézhettünk, amíg megkerestük a fiúkat. Miközben túlestünk z
üdvözlésen, lassan a kék ruhások is végére értek a szereplésnek, ezért mi is
vadásztunk magunknak helyet a lelátón, hogy szurkolhassunk a gyalogos
párviadalban résztvevőknek. Sajnos a lelkesítésünk nem vezette győzelemre
Ákost, így hamarosan már együtt néztük, ahogy a többi harcos megküzdött
egymással. Zsuzsi időközben kézbe kapott egy szablyát és egy pajzsot, hogy
kipróbálja, milyen fegyverzetben létezni. Egészen sokáig súlyzózott a közel tíz
kilós körpajzzsal.
A párviadal után a fiúk szétszéledtek, hogy
felkészítsék a lovaikat, így nekünk volt alkalmunk megcsodálni az ötvösmesterek
gyönyörű munkáit, az ékszereket, vereteket, és természetesen egy veretes kantár
sem kerülte el a figyelmünket (ennek az árára rá sem mertem kérdezni). Hosszas
beszélgetésbe bonyolódtunk az egyik mesterrel, meghallgattuk a véleményét többek
között a griff motívumról. Amíg mi nézelődtünk, a gyalogos harcosok most
csapatosan gyepálták egymást, lovasaink pedig továbbra is készülődtek.
Itt futottam össze Rudi bával is, akivel néhány
nosztalgikus perc erejéig sikerült szóba elegyednem. Hihetetlen, hogy már
eltelt egy év, mióta tőle tanulhattam… No, de vissza a lovasokhoz! Ahogy
sétáltunk visszafelé, összeakadtunk Mátéval is, és amikor lova mellé értünk,
már messziről megcsapott a kunfakókra jellemző kellemes, füstös illat.
Sajnálatos módon azonban először nem az Anda Lovasharc bemutatója következett,
hanem a meghívott nagylovasok álltak ki egy lovasbirkózó mérkőzésre. Az ő
szereplésüket nem szeretném minősíteni, csak remélni merem, hogy jövőre
tanulnak a kislovasok stílusából.
A fiúk bemutatója (vagy nyílt edzése, kinek hogy tetszik)
szép látványt nyújtott a kitartó nézőknek. Mindig örömmel figyelem, ahogy ezek
a harcosok összhangra törekszenek kistermetű fakó lovaikkal. Ezúttal láthattunk
lovas szablyás párbajt és lórablást az Onogur Lovasság jóvoltából, kopjás
viadalt az Anda harcosoktól és lovasíjászatot szinte az összes kislovastól.
Azt is megmutatták, hogy a különböző csapatok tagjai
fegyelmezetten együtt tudnak működni, lovagoltak nekünk (és maguknak) néhány
alakzatot, majd búcsúzóul vágtáztak néhány tiszteletkört.
A bemutató után buzkashi mérkőzések következtek, a
kislovasok két csoportra osztva próbálták egymás „kapujába” eljuttatni a
fejetlen kecsketetemet. Az első meccs az Anda győzelmével zárult (a másodikat
sajnos már nem volt lehetőségünk megvárni).
Néhány sort megérdemel a lovasok családja is, hiszen
igazán ritka látvány, ahogy egy hagyományőrző lovas harcos viseletben, teljes
fegyverzetben, kicsi lányával a karjaiban lovagol vissza a táborba. Az a férfi,
aki alig néhány perce még egy döglött kecskéért küzdött a társaival, most
őszinte szeretettel ölelte magához a pöttöm gyereket.
A rendezvény egészen estébe nyúlt, de hogy mi történt
a buzkashi mérkőzések után, azt már a harcosoktól kell megkérdeznetek…
