Nekem az első Kurultáj volt, a szervezőknek a tizedik.
Noha nem láttam sok bemutatót, számomra így is megérte elmenni, jól éreztem
magam. Pont a seregszemle főpróbájára érkeztem meg, így azonnal szembe találtam
magam majdnem 250 lóval. Egy kisebb eltévedés után persze, de az is kellőképp
vicces volt. Nagy nehezen sikerült letelepednünk az Anda Lovasharc tábora
mellett, és már mehettünk is nézni a lovasokat. A legkülönbözőbb jószágok
fordultak meg a tömegben, a kis póniktól egészen hatalmas dögökig,
legszívesebben mégis az ismerős kis fakó lovakat figyeltem, akik a többi lóhoz
mérten nyugodtan közlekedtek lovasaik alatt. Ahogy végignéztem a lovak
szerszámzatán, láttam néhány furcsa dolgot, voltak szép kantárak, mindenféle
nyergek, de volt néhány elég izgalmas megoldás is, amivel én személy szerint be
sem mertem volna menni más lovak közé.
A seregszemle után este megnéztük a bugaci csikósok
bemutatóját, amit csak a pásztortüzek fénye világított meg. Ebből kifolyólag
nem sokat láttam, de hát kellett nekem otthon hagynom a szemüvegemet… Mindenesetre
lenyűgöző képességekre vall, hogy szinte teljes sötétben, csővágtában hajtották
a pusztaötöst és kergetőztek mindenfelé. A bemutató után nagy nehezen
visszaközlekedtünk a sátorhoz, habár a mély homokban úgy nézhettünk ki, mint
két részeg, annyit botladoztunk és nevettünk. A táborhelynél azonban egy perces
némasággal kellett megemlékeznem telefonom kijelzőjéről, ugyanis úgy érezte,
hogy spontán félbereped, mert az jó móka. Nem az.
Telefonom megsiratása után a következő
kényelmetlenséget a sátor okozta, ugyanis a két személyes sátorban valahogy nem
akartunk elférni cuccostul, így igen keveset aludtunk, de legalább hosszúra
nyúlt a nap a hat órai keléssel. Reggel megnéztük a pozsonyi csata
rekonstrukciójának próbáit, ahol gyalogos és lovas harcosok mérkőztek meg
egymással, na meg persze barát a baráttal, így a jó hangulat is garantált volt.
Természetesen élesben igen komolyan vették a helyzetet a harcosok, de erről
majd később.
A próba után szereztünk némi reggelit, majd a fiúk
megtervezték a bemutató menetét. Miután viseletbe vedlettünk, el is indultunk,
mi lányok a nézőtér felé, a fiúk pedig melegíteni. Végignéztük a lovasíjász
verseny végét, miközben próbáltuk jó helyre verekedni magunkat. A verseny után
azonban csúnyán körbeszalagoztak bennünket és kérték, hogy fáradjunk el az első
sorból. Egyedül Vió maradhatott a kiváltságos háromszögben, hátha meg kell fogni
Tegint. Ennek ellenére egész jó helyről sikerült végignézni a bemutatót, ami
ezúttal egyfajta vetélkedő volt. A fiúk (Anda Lovasharc, Nyugati Gyepűk Pajzsa
Haditorna Egyesület) íj, lándzsa, kard/szablya illetve zúzófegyver
használatával mérték össze tudásukat. A futamok párosával indultak, és nem csak
a gyorsaság, a pontosság is beleszámított az eredményekbe. Sajnos a
leglátványosabb lándzsás összecsapásra nem maradt idő, pedig a tervezet
szimpatikus volt.
Egy szusszanásnyi idő múlva már kezdődött is a
seregszemle, ami viseletben, a tűző napon rettenetesen hosszúnak tűnt, pedig én
csak a nézők között álltam, ló nélkül. Le a kalapom a résztvevők előtt, nekik
sem lehetett egyszerű. A lovak szerencsére jól tűrték a hosszú várakozást,
egyedül Csete gondolta, hogy egy kicsit megvicceli a többieket, de hamar
lemondott ezen tervéről, és visszaállt a rend. Az ünnepélyes beszédek után –
amikből a résztvevők mindent, a nézők pedig megközelítőleg semmit nem hallottak
-, következett a különböző országok zászlóinak körbehordozása, lóhátról,
vágtában. Néhány kisebb malőr előfordult ugyan, de elég látványosra sikerült a
dolog. Külön örült a lelkem, amikor a koreai delegáció zászlója lobogott a
szélben. Úgy tűnik, valami csak ragadt rám az öt év alatt…
A seregszemlét követően kijárt egy újabb kör pihenő,
majd következett a pozsonyi csata első rekonstrukciója. Azt hiszem, négyszer
láttam a Kurultáj során, és mindig új részleteket tudtam megfigyelni. Lovas és
gyalogos katonák ütköztek meg egymással, egészen pontosan magyar lovasok, „frank”
gyalogosokkal. Egy párbajjal kezdődött az egész, a két sereg legjobbja
mérkőzött meg egymással, természetesen lovas győzelemmel. Ezt követően a
frankok pajzsfal mögé rejtőztek, míg a magyar csapat lovasíjászai támadást
intéztek ellenük. Mivel nem értek el sikert, a vezér taktikát váltott, először
kettő, majd egy későbbi nap három részre osztotta a seregét. A bal szárny
frontálisan támadta meg a gyalogosokat, míg a jobb szárny hátulról. Az utolsó
rekonstrukcióban a harmadik csapat pedig fel is gyújtotta a frank sátrakat. A
gyalogosok nagy része odaveszett a lovasrohamban, a magyarok nem hagyták
magukat. Két vitéz lovas elkapta az egyik frank harcost, hosszú kötélen maguk
után kötözték, és vágtába ugratták hátasaikat, míg a pórul járt katonát
végighúzták maguk után a nyakig érő homokban. Nem lettem volna a helyében…
Végül pedig a megmaradt gyalogosok felsorakoztak a lovasokkal szemben egy
mindent eldöntő ütközetre. Ismét a magyarok vettek győzelmet, az egész csatát
megnyerték. Mindkét csapat felsorakozott egy közös tisztelgésre, majd a lovasok
diadalköze után távoztak a küzdőtérről.
A szombati nap többi része pihenéssel és ünnepléssel
telt, hiszen az egyik harcos idősebb lett egy évvel. Este még vegyes
érzelmekkel meghallgattunk néhány koncertet, ám én elég hamar visszavonultam a
sátrunkba. Vasárnap is nagyrészt csak ültem és beszélgettem a többi lánnyal,
használhatatlanná tett a nagy meleg. Nem is értem, szerencsétlen harcosok hogy
bírták ki a seregszemlét teljes felszerelésben. A szemle után ismét a pozsonyi
csata következett, majd a pusztavágta döntője.
Azt hiszem, az idei pusztavágta lehetett a rendezvény
mélypontja, a döntőt mégis megnéztem, hiszen volt kinek szurkolni. A 9
versenyző közül a két szürke arab győzelméért drukkoltam, nem ért
meglepetésként, amikor Szittya és Balázs megnyerte a futamot. Azonban a többi
versenyző teljesítménye is érdemel néhány szót. Főleg a sötétpej, tüzes
lovacskán ülő félmeztelen lovasé, akinek a nevét szégyenszemre elfelejtettem.
Ugyanis a vágtakör első negyedében lefordult a nyereg a ló hátáról, ő pedig
nagy lélekjelenléttel, szőrén fejezte be a futamot, nem csinált problémát a ló
oldalán lógó szerszámról, úgy vágtatott tovább, mintha mi sem történt volna.
Minden tiszteletem az övé!
A pusztavágta után összecsomagoltunk, és vonakodva
bár, de elindultunk vissza, Jászszentlászlóra, hogy kitegyük Zsófit, illetve,
hogy hazavigyem a nyergemet. Természetesen két kiscica teljesen bezavart a
tervekbe, így a nyereg a tanyán maradt, én pedig vígan hazautaztam Budapestre.
Hogy mi lett a felszerelésem sorsa, az már egy másik történet.
 |
| Fótó: Suplicz Anna |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése