Ahogy azt már korábban említettem, ha augusztus, akkor
Kunfakó Ünnep. Az idei egészen különleges volt számomra, hiszen először vittük
a saját lovainkat. Mindenekelőtt szeretném megköszönni a szállítást, és a remek
társaságot Daninak! Persze ha az ember lovai fennsíkon laknak, és messze áll
meg a futó, egy laza lovaglás is vár az elhivatott népre az utazás előtt.
Szerencsére a lovak nem bánták sem a rövid kirándulást, a szállítóba is
felmentek alig öt perc alatt, és nem volt semmi gond az út során, leszámítva
azt, hogy egy órát álltunk dugóban. Végül mégiscsak megérkeztünk a fakók közé.
Elképesztő volt látni, hogy Békés teljesen felélénkült
a végeláthatatlan alföld és a homokos talaj látványától. Ezzel szemben Shiva
egészen megütközött, az elején szinte nem is volt hajlandó megmozdulni, az
agyag után nagy váltás volt neki a süppedős homok. Azért a napok múltával egyre
gyorsabb tempóban közlekedett, és roppant lelkesen vágtázott a hosszú utakon.
Hogy mi melyik nap történt, bevallom, arról fogalmam
sincs, mert olyan keveset aludtam, hogy teljesen összefolytak a nappalok. Két
reggel édesanyámmal léptünk ki terepre, először a gyönyörű ősborókást
látogattuk meg, második nap pedig egy új utat fedeztünk fel, természetesen
édesapám kíséretében. De ne szaladjunk ennyire előre…
Első este hosszú percekig imádkoztam a lovamnak, hogy
igyon, ám sem az itatót nem ismerte, sem a víz nem nyerte el a tetszését. Nem
is lett volna ezzel semmi baj, ha szállítás közben nem izzadt volna ki egy
kisebb óceánt. Eddig nem említettem, de sárlott is a kedves jószág, így nem aludtam
túl nyugodtan miattuk. Másnap fél hatkor már talpon voltam, életem egyik
leghosszabb egy óráját éltem meg. Amikor a karámhoz értem, igen furcsa látvány
fogadott, a kerítés egyik oldalán Alpár ágaskodott, a másikon Békés, míg Shiva
ismerkedett a ménessel. Ám a lovak csak inni jöttek be, már indultak is kifelé,
nem törődtek sokat a két idegennel. Ennek az lett az eredménye, hogy hisztis
kancám megsértődött, és duplatalpasokkal sorozta szerencsétlen Békést, amíg
közbe nem léptem. Hiába elválaszthatatlanok, azért Shiva az úr.
Nehezen, de túléltük a hajnalt, indulhattunk a jó
előre betervezett túránkra, az ősborókásba, Móricgátra. Elsőre sikerült
odatalálnom, ami meglepő, hiszen rendszeresen rossz úton járok az alföld
erdeiben, most azonban egyenesen felvezettem a szüleimet a gyönyörű vidékre.
Szerintem a lovaim nem értették, hogy voltam képes megtalálni az egyetlen
helyet ezen a hatalmas lapos vidéken, ahol hegynek fel kell mászni, szigorúan
csak lépésben. Feltöltődés volt a kellemes reggeli időben sétálgatni a vadon
közepén, a nyulak és őzek társaságában. Egy idő után már nem is számoltam,
hányan keresztezték az utunkat.
A reggeli kikapcsolódás után pihenés várt a lovakra és
ránk is, a hatalmas hőségben nem is tudtunk mást csinálni, mint hűsölni az
árnyékban vagy a tóban. Egyik nap megpróbáltunk lovastul fürdeni, de hegyvidéki
jószágaink nem igen láttak még tavat, amiben ráadásul sok másik ló is pancsolt,
így nem erőltettük a dolgot, visszakúsztunk a rejteket adó árnyékba.
Este meglepetésként fogadott minket a hír, hogy
indulunk a Szivárvány Táborba, nyergeljünk. Ez már önmagában összetett feladat
volt, hiszen Shiva még sosem dolgozott együtt ennyi ismeretlen lóval, és
tapasztalataim alapján azt mondtam volna, hogy rúg is. Magasan szint felett
teljesített a kancavadállat, megtanult lassan, kunfakó tempóban ügetni,
mindenféle alakzatban, sor elején, közepén, legvégén. Legnagyobb örömömre pedig
élvezte is, a többi ló felé pedig egyetlen rossz mozdulata sem volt. Azonnal
abbahagyta a sárlást, ahogy meglátta az első csődört, ám az egész ünnep alatt
le sem vette a szemét a gyönyörű állatról. Már-már azt hittem, ő fog a mén után
szaladni, annyira érdeklődő volt.
Megvolt tehát kicsi lovacskám első terápiás élménye,
és azt kell mondjam, remekül helyt állt, noha én fenntartással fogadtam a
feladatot. Úgy vigyázott a hátán ülő gyerkőcökre, ahogy kell, nem ijedezett és
nem is rohant. A hazafelé út kicsit kalandosabbra sikerült, nem találtuk a
megfelelő tempót, így a csapat hátuljáról meglepően hamar előre kerültem.
Persze ez sem segített, mert csapatvezetőnk olyan lassú tempóban közlekedett
ügetésben, hogy mi vidáman léptünk utána. Remek ülésjavítás volt.
A csütörtök is hasonlóan mozgalmasan telt, reggel a
Halász tanya felé túráztunk, ám nem volt túl sok időnk, így nem értük el
úticélunkat. A terv az volt, hogy a túra után segítünk csikót fogni, azonban
valami félresiklott, így gyors tempóban az ősborókásban találtuk magunkat. Életemben
nem vágtáztam még ennyit egy huzamban, egyenesen, és azt kell mondjam,
roppantul élveztem, ahogy a lovak is. A Pilis gyönyörű hegyei után nagy
változás volt ez nekünk. A terep után éltünk egy kis társasági életet, majd
visszatértünk a saját tanyánkra, hogy kipihenjük az út fáradalmait.
Estefelé ismét kilovagoltunk, és valahogy úgy hozta a
sors, hogy csapatvezetők lettünk Annával. Miután egy órát vártunk a csikós
kancákra, kezdődhetett is a buli, meg kellett tanítani a csikóknak, mi is az az
alakizás. Persze mindezt Shiva vezetésével, akinek szintén fogalma sem volt a
dolgokról. Ennek ellenére ismét pozitívan csalódtam a lovamban, tisztában volt
vele, hogy minden mozdulatát figyelik, és olyan teljesítményt nyújtott, amit
még én sem vártam volna tőle. Kereste a támaszkodást, kereken, lassan
közlekedett, ott is, ahol alig tíz perccel korábban ereszd el a hajam stílusban
közlekedtünk végig, szinte versenyezve. Azt hiszem, keresve sem találhatnék
jobbat.
Lovaglás után átlátogattunk a másik társasághoz, hiszen
egy este sem tudtunk addig leülni és beszélgetni velük. Persze a nomadizálásunk
sem telhetett eseménytelenül, ugyanis az egyik szürke boci kicsit kíváncsibbnak
bizonyult a kelleténél. Erre én egy sámánokat is megszégyenítő
mozdulat-kiabálás kombinációval reagáltam, ami után persze olyan vidámak
lettünk, hogy alig bírtunk elbotladozni a kapuig. A vendégeskedésnek két
hátulütője volt csupán, egyrészt haza kellett sétálni éjszaka, másrészt fel
kellett kelni reggel, hogy sátrat bonthassunk és nekivágjunk a túrának
Jászszentlászlóról Kiskunfélegyházára.
Reggelre sajnálatos módon Békés elkezdett köhögni a
szénától és a nagy portól, de szerencsére a mozgás segített neki, az út közepén
már egyáltalán nem hallottam a hangját. Heten vágtunk neki a túrának, csak azokat
nem előztük meg, akik szállítóval érkeztek a helyszínre. A lovak élvezték az
utat, mindhárom jármódban szépen közlekedtek, csak Kisze gondolta néha, hogy jó
volna kiszaladni a világból. Ennek ellenére együtt, szép csapatként érkeztünk
meg a parkerdőbe, ahol a következő két és fél napot töltöttük.
Pénteken már nem lovagoltunk számottevő mennyiséget,
hiszen a lovak is, mi is fáradtak voltunk, egyedül a városi felvonulásra
nyergeltünk fel, ahová túl hamar érkeztünk, így a város elöljárói nem tudtak
megjelenni. A kunfakó hadosztály teljes díszben végigvonult a főutcán, vezetőnk
megköszönte a lehetőséget, majd meghívta a városiakat az Ünnepre. Annak ellenére,
hogy ez volt a legrövidebb felvonulásunk, jó hangulatban telt, és a lovak sem
bánták, hogy hamar vége lett. Ezek után már csak a ló nélkül érkező
társaságunkat vártuk, akiket hiányoltunk hét közben. Persze nem volt nagy
társasági élet számomra, mert igen hamar elaludtam. Vagyis aludtam volna, ha
nem azon járt volna az agyam, hogy vajon a lovak felkötik e magukat éjszakára.
Szerencsére roppant ügyes és okos jószágaink vannak, így semmi gond nem volt,
csak nekem kellett alváshiánnyal küzdenem másnap.
Több mint egy órás csúszással kezdtük meg a szombati
napot, de ez már nem is volt számomra meglepetés. A kilences kezdés helyett
negyed 11-kor ültünk fel a lóra, hogy bemelegítsünk. Bár talán túlzás felülésnek
nevezni azt a műsort, amit én a fél tábor szeme láttára leműveltem kedves
lovacskámmal. Kicsit nagy lendületet vettem, így majdnem leköszöntem Shiva nyakán
a túloldalra, amitől ő megzavarodott, hátraarcot csinált, átmászott egy padon,
majd leparkolt Turul mellé. Mindeközben én a nyakába kapaszkodtam, és majd
elsüllyedtem szégyenemben. Azért utólag nevetve gondolok vissza rá, és szívesen
megnézném kívülről eme rendkívül tehetséges megmozdulást. Ezzel pedig koránt
sem volt vége a szerencse-sorozatomnak, később szénázás közben beleléptem egy
gödörbe, ahol majdnem kiment a bokám, visszafelé pedig el is hasaltam benne.
Jár a taps a félelmetes mozgáskoordinációért… hozzá sem kell tennem, ennek is
több szemtanúja volt, akik lévén kedves emberek, szóvá is tették a dolgot.
Tehát nagy nehezen feljutottam a ló hátára, majd
Annával kettesben elindultunk, hogy belépjük lovainkat a nagy, közös
alakizásig. Hát ebből az lett, hogy az operatőr meglátott minket köntösben, és
elkapott, hogy most pedig forgatunk. Néhány pillanatig értetlenül meredtünk rá,
de nem volt mit tenni, már mondta is a feladatokat. Természetesen mindezt gyors
vágtában, többször egymás után, hibátlanul. Megküzdöttünk a feladattal, sőt,
élveztük is, csak nem volt időnk megnyugtatni a lovakat a közös vonulás előtt.
Pedig igazán nagy szükségem lett volna rá, ugyanis sikerült ismét besorolni egy
csődör mögé, és Shiva néha nem volt tisztában a távolságtartás fogalmával.
Ennek ellenére minden probléma nélkül végigcsináltuk, küzdős volt, de a nézők
azt mondták, hogy teljesen vállalhatóan nézett ki. Nos, ez majd a forgatás
eredményéből kiderül.
A nap tenyészszemlével folytatódott, majd elkezdődtek
a különböző bemutatók. Természetesen ezek előtt kiélhettem szuicid hajlamaimat,
amikor is úgy gondoltam, semmi probléma nem származhat abból, ha én kötőfékkel
bevágtázom a táborba Békés hátán. Nos, a terv remek volt, ám megijesztették a
bátor állatot, így igen hamar a fák között találtam magam, mondanom sem kell,
vágtatva és nem egészen uralva a lovat. De őrangyalaim velem voltak, teljesen
sértetlenül keveredtünk ki a váratlan mókából. Mondanom sem kell, hogy ehhez is
nagyobb számú nézőközönséggel rendelkeztem, mint szerettem volna… Végül
sikeresen visszavittem a lovat édesanyámnak, és kezdődhetett is az Anda
Lovasharc bemutatója.
Áprilistól augusztus végéig elég sok lovasharci
bemutatót volt alkalmam látni, mégsem unom meg őket soha, mindig más és más
részlet tűnik fel, észreveszek valami újat. Nem utolsó sorban pedig gyakran
történnek váratlan fordulatok egy-egy ilyen eseményen. Most sem volt ez
másképp. Természetesen a fiúk most sem okoztak csalódást, öröm volt nézni őket
a lovakkal, ám egy elég látványos baleset is becsúszott a programba. Két vágtató
ló egymásnak ütközött, és a lendülettől mindkét lovas megtanult repülni. Némi
aggodalommal figyeltem az eseményeket, hiszen egyikük igen hosszú idő után állt
csak talpra, ráadásul eközben a csődör egyenesen a szüleimhez rohant, akik a
bemutató alatt végig legeltették Békést a bokrok árnyékában. Szerencsére
mindenki egyben megúszta a kalandot.
A többi program szerencsére már nem tartogatott ilyen
jellegű izgalmakat, azonban mind érdekes volt. Sallay Sanyi bácsi tartott nyílt
edzést, ami igencsak tanulságos volt, érdemes volna ilyen mesterektől tanulni!
Ezen kívül láthattuk, hogy a kunfakó tökéletesen alkalmas lovastornára és Hamza
Viki is elénk varázsolt kellemes hangulatú bemutatót.
A vasárnapi hazalovaglás nehézkesen indult és nem volt
zökkenőmentes, nem sikerült korán indulnunk, hogy elkerüljük a meleget, és
néhány vágtaszakasz is hosszabbra nyúlt, mint terveztük, de végül minden
rendben alakult, épségben hazaértünk. A tanyán várt még ránk némi pakolás,
hiszen mi egy nappal tovább maradtunk a többieknél, így az utolsó éjszakára
birtokba vettük a Malomtanyát. Lovainkat pányvára tettük, mi pedig elfoglaltuk
az egyik szobát. Nem tudtam volna elképzelni megnyugtatóbbat, mint amikor ébredés
után meghallottam, hogy a lovak legelésznek az ablak alatt. Akkor ott, délelőtt
megállt az idő, nem volt más, csak békesség és nyugalom, ami körbe vett minket
a tanyán.
Nekem még meg kellett jelennem a parkerdőben, hogy
segítsek rendet tenni, ám meglepően hamar végeztünk, és kezdődhetett is a haza
út. Mondanom sem kell, ismét kifogtunk egy balesetet, így csak tereléssel
jutottunk haza, de a lovak megint csak remekül helyt álltak. Szőrén lovagoltunk
haza, épségben, de roppant fáradtan. A lovaknak is, nekem is kijárt egy laza
hét, mielőtt indultam volna tovább Kurultájra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése