Sólyom jötte jelezte sorsom

Nehéz dolgom van, hisz ilyen nagyszabású budapesti eseményről még nem írtam. Talán lesz benne hideg is, meleg is, de már az elején leszögezném, hogy hatalmas dicséret jár minden résztvevőnek és szervezőnek! Lássuk is, miről van szó.

November utolsó hétvégéjén, a lovas világkupa után most egy lovasszínházi előadás gyönyörködtette a nézők szemét a Papp László Sportarénában. Itt-ott még bőven lehetett volna dolgozni rajta, de látványos és izgalmas volt. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt a három napban. Először a történetet írom le nagy vonalakban, így a későbbiekben lesz egy váz, amihez visszatérhetek.

A népvándorlás korában járunk, amikor is a sikeres, de már öreg Kende nem tudja eldönteni, hogy a három fia közül ki kövesse őt a vezérségben. Három próba elé állítja ám az ifjakat, ahol nem csak a tudásukat, tehetségüket méri fel, de az emberségüket is figyelembe veszi. Talán nem meglepő, hogy a legkisebb nyeri meg a három próbát, az idősebb pedig elbukik. A csavar ezek után következik, leszáll az éj, és a sértett fivér leányrablást szervez, hogy a nagy felfordulásban megszerezze az áhított ajándékot, a nemes aranylovat. Ám a jószág leveti magáról, Kende vezér és a másik két ifjú közbelép és egy nagy csatában térdre kényszerítik a fekete bárányt. Ezek után következik az esküvő meghitt pillanata, majd a legidősebb fiú visszatér, és bocsánatot kér. Így egyesül a család boldogságban, amit egy dzsigit bemutató követ. A zárás kissé szomorkás, Kende vezér napja leáldozik, és eltávozik az élők sorából. Utolsó útjára a szilvásváradi lipicai ménes lovai kísérik.

Most, hogy ilyen szépen a végére értem, kezdem is elölről, hiszen a nyitókép lemaradt. Szándékosan, hiszen nem képezte szerves részét a történetnek. Miután elsötétült az aréna, egyetlen lovas lépett a pályára, nem más, mint Pénzes Gábor. Azt hiszem, őt nem kell bemutatnom, hiszen neves szakember, nagy eredményeket ér el a magasiskolai képzésben, valamint a huszár hagyományőrzésben is. Ehhez mérten öröm volt nézni, ahogy összhangban dolgozott a lovával (hozzáteszem, a ló is szemrevaló jószág).

Pénzes Gábort követte a Nemzeti Díszegység 32 lovasa, hogy ellovagoljanak egy karüsszelt. Szombaton támadt egy kis kezdeti kavarodás, ám a huszárok nagyon hamar lereagálták a lovak huncutságait, rendezték soraikat és tették a dolgukat, mintha mi sem történt volna.

A huszárok után visszatért Pénzes Gábor, hogy kürtjével megidézze őseink szellemét, aki Vermes István személyében meg is érkezett sárga arab lovacskáján. Itt kezdődött a tényleges történet, ám mielőtt bele kezdenék, ki kell térnem néhány technikai részre.

A zenék vágása borzalmas volt. Többször el lehetett siklani felette, de néha annyira silányra sikerült, hogy egészen kizökkentett a műsorból. Nagyobb gondot kellett volna fordítani rá. Ellenben Mécs Károly narrációja tökéletesen illett az előadáshoz.

A történet középpontjában lévő domb kialakítása sem tetszett, az én szememnek kimondottan tájidegen volt, de a funkcióját jól ellátta, magára vonta az emberek figyelmét.

Térjünk vissza a történethez. Nagyjából 70 lovas és 40 gyalogos vett részt a hatalmas forgatagban. Ennyi páncélba és fegyverbe öltözött ember már önmagában tiszteletet parancsoló jelenség egy ekkora térben, hát még a mozgalmas jelenetek közben! Mert volt itt minden, különböző fegyverhasználat lóhátról, kopja, kard és íj is. Vagy akár a gyalogosok összehangolt gyakorlása, közös mozgása is könnyedén magára vonta az ember szemét.

Három kimondottan látványos elemet szeretnék kiemelni a műsorból, ám ez nem azt jelenti, hogy a többi rosszabb lett volna, ezek csak a kiemelkedő pontok. Az első a próbák közül való, a szekerek átugratása. Szerintem a legtöbb néző együtt szurkolt a lovaknak, hogy sikeresen vegyék az akadályokat. Minden tiszteletem a lovasoké. Nagyon tetszett még a legifjabb lovas bukása is, amikor is megvadult hátasa ágaskodva levetette magáról, majd elszaladt. De a leglátványosabb a lángoló lovas volt. Valljuk be őszintén, ilyet nem lát minden nap az ember. Lenyűgöző, hogy ezek a srácok miket be nem vállalnak, bátorságból bőven jutott nekik.

Külön említést érdemel a lovasok összhangja is, hiszen a lovasok számos különböző helyről érkeztek, így nehéz dolguk volt, alig 3 nap állt rendelkezésükre, hogy összeszoktassák hátasaikat. No meg persze nem minden jószág volt együttműködő (azt hiszem, sokan tudják, kire gondolok).

Gyalogos téren első nap még tapasztaltam kisebb kavarodást, de hamar rendeződött ez is. Összességében elmondhatom azt, hogy a második napra az összes résztvevő sokkal felszabadultabban alakította a szerepét, ezáltal még hangulatosabb előadást varázsoltak. Pedig vasárnap is nehéz dolguk volt.

Az előbb már kitértem a próbákra, most pedig itt folytatnám, de ezúttal egy negatív észrevétellel. A második próba fogathajtás volt, ami önmagában nem baj, ám a bigák számomra annyira koridegennek hatottak, hogy nem is tudtam hova tenni a jelenetet. Emellett pedig a négy lovas fogat hajtójának a köntösét is kiemelném. Egy viktoriánus színdarabban talán elfért volna, de egy népvándorlás kori magyar történetben szerény véleményem szerint semmi helye nem volt. És ha már a jelmezeknél tartunk, a sámán fejfedője is bántotta a szememet. Hozzátartozik a dologhoz, hogy elég elmélyült tudással rendelkezem ilyen téren, de aki közelről látta, talán egyet ért velem. Tudom hogy ez színház volt, és a szórakoztatás volt a lényeg, de jó lenne, ha a későbbiekben a jelmez (vagy nevezzük inkább viseletnek) is felfejlődne a rendezvény nagyságához.

Ha már jelmezek, ideje szót ejteni a dzsigit műsorról is. Ez inkább tűnt cirkuszi számnak, mégis jól bele volt építve a történetbe. Amit csináltak, az pedig irigylésre méltó. Amikor a vágtázó ló hasa alatt mászott át az ember, egyre csak azon gondolkoztam, hogy ez hogyan lehetséges. Egyszóval le a kalappal előttük is!

Összességében egy nagyon jól sikerült műsorról van szó, bár őszintén megmondom, a pénteki próbákon a fejemet fogtam, és azon tanakodtam, mégis mi lesz ebből. De megcsinálták. Ez pedig nem jelent mást, mint a fiúk rutinosságát és talpraesettségét. A próbák során az sem okozott gondot, hogy végig kellett lovagolni a Kerepesi úton, hogy eljussanak a Tattiba és vissza, nem hátráltatta őket a hideg, és a sokszor kusza rendezői utasítások sem. Szeretném ezúton megköszönni a rendőrök kedves segítségét is, hiszen nélkülük mi, leányzók is caplathattunk volna a hidegben. Így viszont szép emlék marad.

A történet végére értem, ám a szereplőkről még nem ejtettem szót. Mindenkit talán nem tudok felsorolni, de az előadást olyan nevek színesítették, mint Kassai Lajos, és az ő iskolájába tartozó számos törzs gyalogos és lovas harcosai, a győri Ördöglovasok, Tóth Szilárd vezetésével, a lovas kaszkadőrök, valamint a Turán alapítvány harcosai. Ezen kívül, pedig a szívemnek legkedvesebbek, a Nyugati Gyepűk Pajzsa és az Anda Lovasharc csapata.

Végezetül pedig maga az arany ló, aki ugyan nagyrészt csak álldogált a forgatag közepén, de ez tán még nagyobb kihívást jelentett, mintha a többiekkel nyargalhatott volna.

A sok kuszaság, a hideg és a nehézségek ellenére én mégis azt gondolom, hogy jó tanulság volt ez, mind a lovasoknak, mind a gyalogosoknak. Utoljára szeretnék gratulálni a szervezőknek, akik ennyi helyről egybe kovácsolták ezt a sok különböző mentalitású csapatot, és sikerült közös munkára bírni mindenkit azért, hogy ez a nagyszabású előadás megszülethessen.