Változás készült. Senki nem így tervezte, nem is
számított rá, nem kívánom senkinek! Február 15-én kaptam a hírt, hogy egy
kicsit sántít a lovam, nézessem már meg dokival. Nos, ha önmagában nem lett
volna elég rossz hír, tetőzni tudtam azzal, hogy cirka 250 kilométerre voltam
éppen. Másnap kiderült, hogy a kicsit sántít azt jelenti, hogy három lábon
ugrál, olyan szinten fáj neki, hogy nem bír ráállni az egyik hátuljára.
Azt hiszem, nem kell részleteznem, mit éreztem. A
dolgok nem mindig úgy alakultak, ahogy kellett volna… Kiderült, hogy „csak” egy
patatályog, ami majdnem két hét alatt fakadt ki, amíg csóró lovacskám egyedül
tipródott. A körülmények nagyon nem voltak adottak, én túlnyomó részt nem is
voltam otthon (állásinterjúk és miegymás okán).
Tehát adott volt az én drága kancám, és a hozzá nem
értő, de annál kitartóbb szüleim, akik durván hat hét „bokszfogság” alatt
csodát tettek a lóval. Hatalmas köszönet jár nekik érte, elmondhatatlanul hálás
vagyok. Meg roppant büszke, hogy ennyi előismerettel ilyen profin abszolválták
a krízishelyzetet.
Időközben a korona mizéria is bezavart, nehogy
egyszerűen menjenek a dolgok. De még ennél is tovább tudom fokozni a helyzetet.
Arra is megkértek, hogy keressek a csikómnak végre helyet, mert jobb lenne
mindenkinek. Nos, a hely adott volt, csak a helyzet nem.
Húsvét utáni keddre nagy nehezen összebeszéltük a
dolgokat, tűkön ülve tipródtam, hogy végre én tudjak babázni a drága lovaimmal.
De nem. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége. Kedden a vicces kedvű
kancám a nagy frontra való tekintettel produkált egy enyhe kólikát is. Mindent
bele! Csütörtökig nem is volt hajlandó inni, újabb ok, hogy tovább téphessem a
hajam. Ekkor már úgy voltam vele, hogy ha a fene fenét eszik (bár még nem
láttam, hogy a fene evett volna bármit is, csak jól kell tartani, és akkor
végzi a dolgát, őrzi a családot…) akkor is elhozom a lovakat. Igen, rögtön
kettőt, mert mi sem lehet jobb móka egy 850 kilométeres kocsikázásnál.
Péntek reggel végre sikerült nekivágnunk az útnak
Balázzsal, akinek szintén hatalmas köszönet jár! Először az alföldre bumliztunk
le a babalóért. Odajött hozzánk, mintha várt volna ránk, aztán persze elszaladt
és be kellett cserkésznünk, de összességében viszonylag hamar megcsíptük. A
nehézség ezután következett. Az okos jószág igen hamar rájött, hogy el akarjuk
vinni a ménesből, és nem támogatta az ötletet. Másfél óra alatt imádkoztuk fel
a futóra.
Három óra körül indultunk el Pestre, hogy összeszedjük
a csodakancát is. Persze útközben belekavarodtunk Buda rejtelmeibe, a csikó
megismerkedett a fekvőrendőrökkel, egyszóval kapta a kiképzést. Shivát sokkal
gyorsabban, néhány répa segítségével feltuszkoltuk a futóra, itt már eléggé
siettünk, hiszen előttünk volt még 250 kilométer. Még néhány kitérő után
sikerült elindulnunk haza (csak a Bolyhos cifraszörnyeteget nem sikerült
ellopnom otthonról, pedig próbálkoztam… :D).
Hazafelé már kiütközött rajtunk a fáradtság, de nem is
csoda, hiszen este 11 után érkeztünk meg a lovak új otthonába. A legjobb
helyre, ahová kerülhettek a sok viszontagság után.
Köszönöm mindenkinek, aki segített, ápolta a lovaimat,
sütött nekünk finom útravalót és köszönöm annak, aki mindeközben elviselt az
összeomlásaim közben. Nélkületek sehol nem lennék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése