Nomadizáltunk

Aki követi Békés történetét, az tudja, hogy olyan szintre lépett az allergiája, aminek fényében drasztikus lépés mellett döntöttem, szükségessé vált az azonnali legelőre való költözés. Az égiek velünk voltak, egyetlen szabad délelőttöm alatt sikerült találnunk megfelelő helyet, csak a szállítás maradt az egyetlen kérdéses dolog. Shiva rossz emlékei miatt nem akartam 5–10 kilométerre futót bérelni, illetve sofőr után futkosni, így maradt a merész lehetőség, átlovaglunk álmaink otthonába.

Ezzel csak néhány probléma akadt. Shivát nem mertem más alá adni, hiszen kicsi csikóm még nem áll a képzettség magasiskolai fokán, meg amúgy sem egy bátor jószág (bár erre meglepetésemre rácáfolt). Békésben egy percig sem kételkedtem, ám édesanyám lovastudása jelenleg messze nem elegendő egy 2 órás túra teljesítésére. Kisebb bonyodalmak után végül mégis összeállt a csapat, én vezettem a túrát, Shiva nyergében, anya Békés hátán, szőrén (mert az igazi nagy lovasok nem nyergelnek… szegény alól elvettem a túranyerget, angolnyergem pedig nem jó a kis pöttömre, így maradt neki a kevésbé hátsó-kímélő megoldás), édesapám pedig gyalogosan kísért minket, pontosabban vezette Békést, hogy épségben megérkezzünk.

Negyed 10 után nem sokkal útnak is eredtünk, és hamarosan egy egészen forgalmas úton találtuk magunkat, ami ráadásul meredek is volt. Élvezet élvezet hátán… Itt értek az első kellemes meglepetések, a sofőrök figyelmesek voltak velünk, félreálltak, utat adtak. Csodakancám megmutatta, hogy ő bizony bátor állat, magabiztosan vitt előre, csupán az első kutyaugatástól rezzent össze, illetve a csillogó ló evő kukászsákokat nézegette gyanakodva, de egy rossz mozdulata nem volt.

Egy életnek tűnő idő után elértünk az erdőbe, kifújtuk magunk az árnyékban és ellenőriztük az irányt, mielőtt folytattuk utunkat felfelé az ismeretlenbe. Kisebb kaland várt ránk, ugyanis belebotlottunk egy csoport nagyon boldog, szaladgáló, kiabáló gyerkőcbe. Shiva itt úgy érezte, inkább leveti magát a kőbányába, minthogy találkozzon a gyereksereggel, ám néhány másodperc alatt sikerült meggyőznöm, hogy csak egy kis simogatással szeretnék megjutalmazni. Totális tetszést arattunk, alig bírtunk kikeveredni a sokaságból, annyira örültek nekünk.

A hegymenetnek van egy hatalmas hátránya, mégpedig a lejtő! Pontosabban szólva, nem a lejtővel van a probléma, hanem a szűk ösvénnyel és a ráhajló szúrós bokrokkal, cserjékkel. Nem egyszer hittem, hogy fennmaradok az ágak között, de hogy később jót nevethessek rajta, anya megörökítette a szenvedéseimet. Mert ilyen egy jó fej szülő, nincs igazam?

Meglepően hamar átkeveredtünk Ürömre, újabb városi szakasz következett, de itt szerencsére nem volt forgalom, a legnagyobb problémát egy vízelvezető rács okozta, de vérbeli sportlovam megoldotta ezt is egy gyönyörű négytalpas ugrással. Ezek után egy főúti átkelésnél vizsgáztunk sikeresen, amit egy meredek, nagyon köves hegymászás tett még izgalmasabbá. Egyik oldalon én kapaszkodtam Shivába, a másikon édesapám. A csúcson bevártuk a csapat lassabbik felét, ittunk egy kortyot, és letekintettünk az ismerős tájra. Bizony-bizony, már láttuk Békásmegyer külterületét. Innen már nem is volt szükség navigációra, belevágtunk az ismerős mezőkbe, sikeresen átkeltünk az Ürömi úton is, már nem volt előttünk akadály.

Innen már csak az utolsó szakasz tartogatott meglepetéseket, ugyanis apa elment a kocsiért, anya pedig úgy döntött, erre a rövid időre már felpattan Békés hátára. Nos, a felpattanás még igényel némi gyakorlást, de utána már nem volt probléma, az utolsó néhányszáz métert mindketten lóháton tettük meg, majd végre megérkeztünk épségben és boldogan.

A ménes még vegyes érzelmekkel viseltet az új jövevények iránt, de úgy néz ki, mindenki egyben marad. Shiva úgy terelgeti Békést, mintha a csikója lenne, vigyáznak egymásra, hihetetlen az összetartás közöttük, de azért a csodakanca a főnök. Már csak a huncut hafikkal kell megbeszélni a nézeteltérést, hogy boldogan tengethessék a napjaikat a hatalmas legelőn.