Ma meglepő fordulatot vettek az események így
megosztom veletek is, hogy lett nagy tanácstalanságomból életem egyik legjobb
hangulatú tereplovaglása. Azt már sokan tudjátok, hogy költözésen vagyunk túl a
lovakkal, de azt még nem árultam el nektek, hogy ez egy új problémát vetett
fel. No nem nagyot, csak éppen a két jószág úgy összenőtt, hogy egyedül nem
tudok mit kezdeni a helyzettel. Ezt orvosolandó Flóri volt olyan kedves, és
felajánlotta, hogy kijön velem, és együtt felfedezzük a budakalászi-pomázi
erdőségeket. Pontosabban szólva én megmutatom neki a gyönyörű tájat, ahol
majdnem, hogy 15 évig kószáltam jobbra-balra.
Meg is érkeztünk szépen, elkaptuk a lovakat – vagyis besétáltunk
a legelőre és megvártuk, míg odabattyognak hozzánk, majd lepucoltuk őket, és
megbeszéltük, hogy mindketten nyergelünk. Lelkesen indultam a nyerges felé, ám
nagyot koppantam az ajtón, ami zárva volt, és bizony akárhogy nyomorgattam a
kilincset, az sehogy nem akart kinyílni. Egy elkeseredett telefon után
megbizonyosodtam róla, hogy az bizony zárva marad, amíg a tulaj haza nem ér.
Teljes tanácstalanságban álltam ott, és már épp azon
voltam, hogy visszaviszem a lovakat a mezőre, amikor eszembe jutott, hogy akad
egy tartalékkantár a kocsiban. Reménykedve Flórira vigyorogtam, és bátorkodtam
megkérdezni tőle, hogy hajlandó e kötőfékben kilovagolni velem. Néhány percig
tétováztunk, hiszen nem volt megfelelő méretű csomózott kötőfékünk Békésre,
Shiva pedig „nincs belovagolva”, így nem tűnt életbiztosításnak szőrén
nekivágni az ismeretlennek, de csak nem fordulhattunk vissza…
Gyorsan összekaptuk a lovakat, felkúsztunk a hátukra –
pontosabban csak én kúsztam, mert van, aki már megtanult felugrani a lóállatra –
és már suhantunk is. Lépésben természetesen, mert az elején akadt bennem némi
kétely azt illetően, vajon miként reagál a csodakancám, ha a csizmáim
hozzáérnek az oldalához.
Végül nagy bátran trappoltunk végig az erdei utakon,
laza háromnegyed óra után lelazultunk annyira, hogy kipróbáljuk az ügetést, ami
ismét kellemes csalódást okozott, Shiva úgy viselkedett, mint egy kisangyal,
Békés pedig… nos, ő békésen bandukolt utánunk. Valószínűnek tartom, hogy ha nem
lett volna lovas, akkor is végig követte volna a főnökasszonyt az egész úton.
Hamarabb visszaértünk a lovardába, mint terveztük, így
volt időnk lebaktatni az íjászathoz is, ahol hétfőn sikeresen elhagytunk
egy-egy nyílvesszőt és némi védőfelszerelést. Sajnos a vesszők nyomtalanul
tűntek el a most már rövidre vágott fűben, de én még hiszek a csodában, hátha
előkerülnek egyszer. Főleg az a csodaszép bambuszvessző. Amíg Flóri a vesszők
után kutatott, a lovak kiélvezték a pillanatot, és nekiestek a dús füvű rét
lelegelésének. Ezt követően egy boszorkánykört érintve visszasétáltunk a
tanyára, ahol kaptam egy kulcsot a nyergeshez, majd kocsiba ültünk, mert
kénytelenek voltunk visszatérni a civilizációba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése